Széttörtünk mindnyájan oly sokszor, és a töréseink meghatározzák azt, akivé váltunk

Tavaly augusztusban nagyon határozottan választottam azt, hogy a múltam többé már nem lesz hatással rám. Amikor valaki egy ilyen választást hoz, akkor az azt jelenti, hogy nem csak ennek az életnek, hanem az előző életeinek a múltja, hatása, energetikája, kötése alól is kikerül. Én balga, akkor még nem tudtam, hogy ez mekkora melóval jár. Nem mintha megrémülnék a munkától, csak azért bevallom azt hittem, könnyebb és gyorsabb lesz.

Az elmúlt egy év pokoli nehéz volt. Még akkor is, ha vezetve voltam. Szépen az Élet, az Univerzum, a láthatatlan segítők megmutatták, megéreztem, éberséget, feladatokat kaptam, hogy hol és mi a dolog, mit kell még áttranszformálni, hogy az energetikai kiegyenlítődés megtörténjen.

Az utam vége visszavezetett oda, ahol sok minden kezdődött ebben az életemben. Az általános iskolába. Újrakezdés előtt állok és tisztába kellett kerülnöm magammal, az értékeimmel, és azzal, hogy mi is az, ami igazán fontos számomra. Ahhoz, hogy amit igazán teremteni tudok, és amire igazán képes vagyok megmutatkozzon, vissza kellett nyúlnom a 12 éves Önmagamhoz…. aki tudott akkor még valamit, ami idővel talán elveszett…. Viszont akitől el is vettek valamit, amit most adtam vissza magamnak.

Sokkal korábban ismertem a szerelmet, mint azt elismertem eddig. Az első szerelmem pedig nem egy másik személy volt, hanem a tudás. Gyerekként a tudás szerelmese voltam. Ittam magamba a tudást, imádtam tanulni. De hát milyen a gyerek közösség, ez nem mindenhol “trendi”…. Valahogy kitaszítottá váltam, különösen a női közösségből, a lány osztálytársak által. Már nem emlékszem mindenre, mi és hogyan történt, de ami mélyen a lelkemben maradt, az a magány, kitaszítottság és a tudásba, tanulásba menekülés. Akkor ott bennem szétvált valami, amit most egyesíteni kellett, 26 év után. Úgyhogy elmentem, szembe néztem. Mert még ez kellett. Hogy az a Nő, és az a Teremtő, Vezető, Csillag lehessek, aki valójában vagyok.

Az iskola ugyanott, ugyanúgy áll még mindig. Feltekintettem a második emelet jól ismert ablakára és ott láttam magam. A 12 éves Andit, akinek annyi fájdalom volt akkor a lelkében. Aki magányosnak érezte magát, mert nem volt senki az osztályban, aki kézen fogta volna és azt mondta volna neki: “Mi szeretünk így is. Gyere, közénk tartozol te is.” Ehelyett volt kinézés, csúfolás, eltaszítás. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással, a lányok különösen. Úgyhogy akkor én ott 12-14 éves korom között a tanulásba menekültem, a tudásba, mert az ott volt nekem és befogadott. A könyvek lettek a barátaim, a tanulás lett az életem. A külsőmet, a bennem élő Nőt viszont teljesen lezártam. Azt tudtam, hogy okos vagyok, de nem éreztem magam szépnek, felbomlott a külső-belső egység… A külsőt bánthatták, de a belsőt nem tudták….

Még egy dolog történt, kezdődött akkor… Aminek a gyökere itt indult, és ezt most ismertem el: Amit én a fejembe veszek, az úgy van, úgy lesz, megteremtem. A teremtéseim ott kezdődtek, gyerekként, a tudásba menekült lelkem versenyeken mérettette meg magát. Nem különösebben értem el kimagasló eredményeket, de szerettem, élveztem, örömöt adott. Végig követtem az életem azóta és elismertem, amit én a fejembe vettem ÉS igazán választottam, tényleg mindig megteremtettem… Szóval a nagy kérdés valójában az, mit is szeretnék MOST? És mi lehetséges számomra ennyi év után? Mintha ott állnék a nulla kilométerkőnél, a múlt árnyai már nem hatnak rám, és megszólalna az Őrangyalom: “Kedvesem, már bármit választhatsz. Tényleg bármit. Akkor mit is szeretnél valójában?”

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, illetve hogy ami a lehetőségeim között megjelent, valósággá váljon, szükség volt arra, hogy azt a magányba, kitaszítottságba ragadt 12 éves Andit magamhoz öleljem… Hogy elmondjam neki: lehet, hogy akkor ott egyedül érezte magát, de ne adja fel az álmait, és ne érezze rossznak magát azért, aki valójában. És ami talán a legfontosabb, ne néhány lány ítélete alapján ítélje meg saját magát. Ne vegye be a külvilág ítéleteit.

Oda kellett mennem. És akkor felszakadt minden, csak sírtunk, mindketten, rajtam keresztül Ő, aki ott akkor megélte az elszigeteltséget, kitaszítottságot, a bimbózó nőiessége sárba tiprását és megszégyenítését, a női közösségből való kivetést, a reménytelen és beteljesülhetetlen “szerelmeket”. A gyerekkori fájdalmak láthatatlanul állítottak meg a jelenben, ezért elengedtem a fájdalmakat és mindazokat az energiákat, amelyek megkötöttek és meggátoltak az itt és most-ban, hogy tovább lépjek.

Ami megmaradt viszont abból az Andiból, azt újra magamhoz vettem és tudatosítottam: a céltudatosságát, az óriási teremtő erejét, a kitartását, az állhatatosságát, az álmait, céljait… Hogy az az Andi tanár szeretett volna lenni, tanítani akart…. és ez a tanítás habár nem úgy valósult meg, ahogy akkor gondolta, de mégis, itt és most lehetőség van erre…. Talán pont mostanra végeztem el az “Élet iskolájának” egy óriási részét, aminél nincs jobb és nagyobb tanító… És rájöttem, hogy tényleg egyszerűen “csak” választanom kell. Ahogy választok azóta is mindig életem során szívből, azt, ami a lelkem legmélyén hív, érdekel és örömöt ad, ezáltal vezet.

És itt és most 38 évesen most, hogy az egykor szétvált elkülönülés megszűnt, már tudatosítottam, hogy nem kell választanom a bennem élő Tanító és a bennem élő Nő között, a tudás szerelme és a Nőként megélt szerelem között. A belső és a külső között. A nőiségemtől és a más nőktől való elkülönülés, a beteljesületlen szerelmek kora lejárt.

A saját egységemhez a külső-belső egységének a helyreállítása, ezért a nőiségemmel való teljes és totális megbékélés kellett. Ahhoz, hogy megteremthessem a Nő-Férfi Egységét, nekem Nőként kellett a teljességembe állnom. A teljességbe állás Nőként pedig a saját fájdalmainkkal, félelmeinkkel, az Önmagunkról tudattalanul is magunkkal hordozott visszatartó programjainkkal, hitrendszerünkkel, nézőpontjainkkal való szembenézés által történik. A félrecsúszás pedig ebben az életben akkor és ott kezdődött, de a múlt átírásával a jelen is megváltoztatható.

Széttörtünk mindnyájan oly sokszor, és a töréseink meghatározzák azt, akivé váltunk, és ahogyan működünk. A törésnyomokat segítenek mások gyógyítani, azáltal, hogy megmutatják, szerethetőek vagyunk a töréseinkkel együtt is. De amikor saját magad gyógyítod, akkor a transzformációnak azt a csodáját végzed, hogy a törések hegei begyógyulnak teljesen, és soha többé nem leszel már a hatásuk alatt. Ez pedig bármikor megtehető: 10, 20, 30, 40, 50 év után is… Nem más ez, csak egy választás…. Szembenézel vagy menekülsz tovább Önmagad elől. A változáshoz pedig az első lépés a megállás, körbenézés és a szembenézés Önmagad legrejtettebb fájdalmaival, titkaival, bánataival. Ez lesz az újjászületésed, a boldogságod és az örömöd kulcsa is, a lépés egy nagyszerűbb élet felé.