Szerelmes vagy, érzed a lelki kapcsolódást, hogy Vele működsz igazán. Hogy Vele Nőként élhetnél, és vágyod ezt minden pillanatban. A testi kapcsolódást vagy megtapasztaltad, vagy csak érzékeled, hogy az is mennyire működne. Ha az előbbi megvolt, talán még nagyobb benned a feszítő erő, mert hív az az energia, amibe belekóstoltál. De mégis lebeszéled magad, mert „a lelki kapcsolódás” elég. Tényleg? Biztos?

Meddig hazudsz tovább magadnak?

Ugyanis nagyon sok energiát visz el, hogy folyamatosan győzködjük magunkat erről. Látok nőket beleragadni olyan helyzetekbe, amikor beleragadnak egy már meghalt házasságba, nem mernek kilépni abból, ami nem működik és beleállni abba, ami működhet. Nem biztos, hogy fog, de legalább érdemes megpróbálni.

A Nő nem lép. A férfi sem. Egyik sem. A férfi nehezebben lép ki a nem működő házasságból, mint a Nő. És a férfi, aki szeret/szerelmes, az a „harmadik”, aki felébresztette a Nőt, nehezebben választ, mert ő is ugyanúgy fél. Patthelyzet, amiben a két (három) fél áll egymással szemben és nem lép egyikőjük sem.

Nőként mi vagyunk a társkapcsolatunk katalizátora

Ezt nehéz volt nekem is megélni és elfogadni, sokat küzdöttem ellene, nem értve, hogy miért mindig nekem kell lépni, merni, beleállni. És nem mondom, hogy mindig csak nekem kellett, de sokkal többször, mint ahogy azt vártam.

Honnan ez az „elvárás” bennünk nőkben, hogy a férfinak „kell” kezdeményezni? Vegyük észre, mennyire itt van a térben a pár ezer éves patriarchális társadalom lenyomata. Hogy évezredeken keresztül a férfiak választották a nőket, és sokszor semmi beleszólásunk nem volt abba, hogy ki lesz a társunk. Számtalan erőszakot éltünk meg ebben, a szabad akaratunk csorbult életeken át.

Pont ezért nem érdemes áltatni magunkat a túlzásba vitt és félremagyarázott spirituális elméleteken alapuló gondolatokkal, amelyek a lelki sík felsőbbrendűségét hirdetik, mint például, ezekben a sorokban:

„…Ő talán boldog azzal a másik lánnyal és mit számít itt az élet, hiszen mi összekapcsolódtunk, valahol mi együtt vagyunk időtől és tértől függetlenül. A szerelmem él, bennem él, és gyönyörű. Tőle függetlenül. De néha minden életerőmet elvesztem. Mint a héten. Mert hiányzik. A testemnek.” 

 A test, szellem és lélek egységének megéléséről szól pont ez az időszak, amiben vagyunk. Hogy ne magasztaljuk fel a lelki szférákat és ne alacsonyítsuk le a testit. Hanem a kettő egyenrangú, egyenértékű.

Igen, lélekben kapcsolódunk, lélekben bármikor ott vagyunk a másiknál, de a testnek szabad hiányozzon. Az anyagi javak, az anyagi sík és a lelki sík között felesleges, értelmetlen próbálkozás és hazugság hierarchiát kialakítani.

Csak hogy lássuk ilyenkor kicsit kívülről is magunkat

Benne vagyunk egy házasságban, ami nem működik. De nem lépünk, nem választjuk a férfit, akit szeretünk. A férfi sem választ minket. Van bennünk egyfajta elvárás, hogy a férfi válasszon minket (miért nem lép, hisz ő a férfi?) anélkül, hogy mi magunk beleállnánk. A gyávaságunkat megmagyarázzuk azzal, hogy valójában mi már lelkileg összekapcsolódtunk és megéltük, amit megéltünk és együtt vagyunk mindentől függetlenül. Értem én és igen, így van, de akkor ilyen alapon miért születtünk meg, hiszen test nélkül mindez sokkal könnyebben és kevesebb macerával működik?

Igen, a szerelem a másiktól függetlenül születik meg bennünk. De itt a Földön, ha már a testet öltést választottuk, a fizikai kapcsolódás nem maradhat ki. Azzal pedig, hogy ezt elértéktelenítjük, a lelki kapcsolatot nagyobbá, jelentőségtelibbé tesszük, valamiféle magasztos pátosszal leöntve, azzal csak saját magunkat csapjuk be.

Ne keverjük az áldozati létbe forduló lemondást az elengedéssel, és a ragaszkodás, függőség nélküli létezéssel.

A felesleges lemondás önpusztítása értelmetlen

Lemondani valakiről és alárendelni magam másoknak (gyerekek, exférj, bárki/bármi más) ugyanolyan önfeladás és szélsőség, mint a ragaszkodás és az elengedés képtelensége, csak ugyanannak az érmének a két oldaláról beszélünk. És én értem, hogy emögött az van, hogy nem akarunk fájdalmat okozni másoknak, de a változtatás olykor fájdalommal jár, és a fájdalom önmagában még nem rossz. Arról nem is beszélve, hogy nem tudhatjuk, hogy mások hogyan reagálnak arra, amit teszünk.

Emberek ezrei bénítják meg magukat és ragadnak be, nem választanak, mert gondolni vélik, hogy az ő tetteikre a másik hogyan fog reagálni.

Az Accessben van egy kifejezés erre, amit nem idézek szó szerint, de hogyan lehet ennyire felsőbbrendű nézőpontod, hogy tudni véled, mit fog a másik tenni, érezni a te tetteid következtében? Soha, de tényleg soha nem tudhatod.

Minden ilyen nézőpont a saját kétségeidnek, félelmeidnek, gondolataidnak, hitrendszerednek a kivetítése, amivel a másikra tükrözöd azt, ami valójában saját magadban van. Amit te teszel, az rólad szól, amit másban kivált, az róla. Az előbbivel érdemes csak foglalkozni, mert az utóbbira nincs hatásod. Az égvilágon semmi. És nincs vele dolgod sem. Természetesen a “hogyan” vonatkozásában van felelősségünk, de plusz felelősséget magunkra vállalni nem szükséges.

Valami furcsa működési mechanizmusok vannak itt tömegével a térben, ami Önmagunk feladását, a boldogságunk és vele együtt a szeretetünk, szerelmünk feladását is jelenti.

Mi lenne, ha elkezdenénk felelősségteljes, önálló, bátor, erős emberekként kezelni egymást a kapcsolatainkban?

A gyerekeinket is! Mi van, ha nem megmenteni akarnánk a másikat, hanem megelőlegeznénk neki a bizalmat, hogy képes lesz feldolgozni, bármi történik. A legnagyobb „bűn”, amit mással tehetünk, ha elvesszük tőle az erejét azzal, hogy lesajnáljuk, ha nem gondoljuk róla azt, hogy képes lesz megbirkózni azzal, ami előtte áll.

A lelki kapcsolódás fontos. Mérhetetlenül fontos, hiszen az mindennek az alapja. De nem az egyetlen tényező abban a kérdésben, amikor Társat választunk magunknak. Önmagában kevés. Az önbántalmazás, önhazugság és az öncsonkítás egyik formája, ha azt hazudjuk magunknak, hogy elég.

Az éteri, plátói szerelmek ideje lejárt

Lehet persze fantáziálni róla, lehet hónapokat, éveket ellenni a gondolataink és álmaink világában. Vagy lehet összeszedni minden erőnket, minden bátorságunkat és rákérdezni az Élettől, hogy ha már kinyitotta „Pandora szelencéjét”, ha már megajándékozott minket ezzel a varázslatos létélménnyel, akkor mi lehetséges ezek után? Nem gondolnám, hogy Isten/ az Univerzum büntetni akarna minket, boldogtalanságba taszítva minket.

Azt viszont igen, hogy ahhoz, hogy ne csak egy falat kóstolóként éljük meg az ilyen helyzeteket, ahhoz, hogy meglássuk, mi lehet egy ilyen kapcsolatba történő beleállással, ahhoz túl kell lépjünk saját magunkon. A saját korlátainkon, a saját félelmeinken, a saját biztonságunkhoz való ragaszkodásunkon. Lemondani ezekről kell, ha Önmagunk teljességet választjuk megélni, nem pedig a boldogságról, a szeretetről és a szerelemről, a valódi Nőként és valódi Férfiként való létezés csodájának a megéléséről.

Pont most van itt az idő arra, hogy egyre többen vállaljuk azt, ami a szívünkben kirobbant és virágzik, mert a szeretet, a szerelem szabadsága és szabad megélése fogja a társkapcsolatainkat és ezáltal az életünket is forradalmasítani.

A választásainkkal teremtünk. A választás szabadságának szépsége pedig az, hogy bármikor választhatunk, vagy nem választhatunk. Bármit és bárkit. Mindennek meglesz a következménye. Ha őszinte és boldog életre vágysz, előbb magaddal kezd az őszinteséget. Azután pedig akár folytathatod azzal, akit szeretsz.

Felvállalás, beleállás, tettek, kitartás, hit, szeretet. Egy folyamat, amin ha elindulsz, megtudhatod, milyen életed is lehet. Ha igazán választod, ha igazán éled a szerelmet – lelki és testi szinten egyaránt.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok