Amíg pedig erre rá nem ébredünk, addig beleesünk… Egyszer, kétszer, tízszer, akár ezerszer. A segítők útjának szerintem sorsfordító lépése az, amikor kiszedjük magunkat a „jót akarok a másiknak” csapdájából. És nem, akkor nem kell átesnünk a másik oldalra, nem kell rosszat akarnunk sem. Mégis mitől is csapda az, hogy jót akarunk másnak – sokszor akarata ellenére – és mi más lehetséges még ezen túl?
Valami nagyon erős kódként, tiltásként él bennünk az, hogy ne ártsunk másoknak. Érthető mindez, hiszen ez valójában minden igaz spirituális, vallási tanítás legelső elve. Azonban mostanra mindezt olyannyira szélsőségként értelmezik sokan, hogy a nem ártani elve mögé bújva saját magukat pusztítják. Hogyan tud mindez úgy működni, hogy nem ártok másnak, de közben magamnak sem?
A polaritásnak két alapvető szélsősége van: az azonosulás és az ellenállás. Mind a kettő fix nézőpontban tart és beragaszt. Lezár, bezár útvonalakat, lehetőségeket, olyan, mintha egy akadálypályára kerültünk volna. Ragaszkodni kezdünk miatta, nem nézünk rá arra, hogy mi más lehetséges még számunkra. Aminek ellenállsz, azt erősíted. Ha érdekel, hogyan mássz ki abból a csapdából, amibe saját magadat zártad, csak olvass tovább.
Érteni akarjuk. Tudni, hogy miért. Miért történt velem ez vagy az. Miért kellett átélni betegséget, válást, elbocsátást a munkahelyről, vagy bármilyen élethelyzetet. Sok embernél látom, hogy a megértés hiányával teljesen megállítja az életét. Vajon szükséges-e a megértés az elfogadáshoz?
Rossz vagyok, nem vagyok képes rá, nem vagyok elég, vagy pont ellenkezőleg, túl sok vagyok, hibás vagyok, kicsi vagyok, értéktelen vagyok. Csak hogy néhányat említsek a legerősebb önítéletekből. Az önítéleteink azok a hazugságok, amelyeket igaznak hiszünk, amelyeket igazzá teszünk, és amelyek visszatartanak minket attól, hogy az igazságot, vagyis Önmagunk nagyságát, képességét és lehetőségeit meglássuk, válasszuk és kibontakoztassuk. Mi lehetséges számodra, ha lerakod az önítéleteidet?
Valami olyanról szeretnék írni, ami talán kevésbé köztudott, amiről kevesen mernek írni, amit szégyellünk, talán dugdosnánk, de ha nem próbálunk róla tudomást venni, attól csak még rosszabb lesz. Ez az írásom nem szól mindenkihez, de közben mégis. Ha valaha is felkerestél már olyan személyt, akitől segítséget vártál, jó, ha olykor Te is a sorok mögé látsz.
Nem festek rózsaszín képet a valóságról, el is fognak. Megpróbálnak majd elbizonytalanítani azok, akik látják az Erődet – még ha Te nem is látod azt – és vagy irigyelik, vagy félnek tőle. Nem mindenkinek érdeke, hogy teljes fényedben ragyogj, de pont az ilyen próbák, és az ezeken való túljutás tesznek végül a legmagabiztosabbá.
Ha csalódtál, elvárásod volt. Nehéz ezt belátni, de így van. És nincs is ezzel gond, mert olykor nehéz különbséget tenni a remények, vágyak, álmok és elvárások között. Nem biztos, hogy van egy pont, amikor félrecsúsznak a dolgok, hanem ahogy telik az idő, hajlamosak vagyunk magunknak befixálni a vágyainkat, nem megengedve azt, hogy másképp vagy máshogyan is megvalósuljanak. Ez pedig szinte természetesen hozza magával azt, hogy csalódunk.
Csak az illúzióid omlanak össze, nem pedig Te. Az illúziók és azok a fix nézőpontok, amelyeket magadnak alkottál meg, lehet, hogy akár éberségből, és akkor igaz is volt számodra, de idővel már annyi változás történt, hogy nem aktuálisak. Az összeomlásban lehetőség rejlik. A mélységben elhagyod a béklyókat és szabaddá válhatsz.
Számtalanszor látom, hogy választás előtt a legfőbb dilemmája az embereknek az, hogy a választásaik milyen hatással lesznek mások életére. Ezt előbb mérlegelik, mint azt, hogy a saját életükben mit teremtenek egy választással vagy egy nem választással. Ez a szokás több sebből vérzik és ennek kiküszöbölésére egy kiváló eszköz, ha felteszed magadnak a kérdést mielőtt döntésre jutnál bármilyen helyzetben: Mi teremt többet mindenki számára?
