A Nő nem a hajó a tengeren, hanem a tenger maga. Hullámzik. Olykor, szélcsendes időszakokban könnyeden és boldogan lubickol, olykor pedig a legvadabb viharokban háborog a lelke. És ez normális. Fontos ez, hogy kimondva legyen, hogy nőként megengedésbe kerüljünk a saját hullámzásunkkal, a férfiaknak pedig így könnyebb lehet elfogadni a változásainkat.
Legyen az párkapcsolat, baráti vagy munkakapcsolat, egy kapcsolat két emberen múlik. Te megtehetsz mindent, ha a másik nem akarja, nem választja, nem fog működni. Amire neked ráhatásod van az az, hogy a saját részedért felelősséget vállalsz és Önmagad nem feladásával megteszel mindent, amit tudsz, amit érzel, amit a saját lelked diktál. Amit te teszel vagy nem teszel, az rólad szól. Amit a másik, az pedig róla.
A kapcsolat kezdetének is és a végnek is. Fontos, hogy végre ez kimondva legyen. Küzdünk még ez ellen, nehezen állunk bele, mert nem ezt tanították nekünk. Tele vagyunk nem működő társadalmi sztereotípiákkal a kapcsolatokról, amelyek között fulladunk és nem tudunk továbblépni. Azt szoktam mondani, ha működik, csináld. Viszont ha nem, akkor csináld másképp. Ha a párkapcsolatodban szeretnél változást, akkor pedig ehhez lehet, hogy be kell vállald, hogy Te leszel, sőt már most is Te vagy a kapcsolatotok katalizátora.
Azt kértétek, írjak több férfiakról szóló cikket. Az én nézőpontom a kapcsolatokról csak egyetlen a sok közül. Az alapján, amit látok, a velem megosztott tapasztalatok, megélések, kérdések, megnyílások következményeként. Azt érzem, van valami alap dolog, amit nőként olykor elfelejtünk. Az, hogy a férfi is ugyanúgy vágyja a boldogságot, mint a nő.
Annyiszor hallottam már, meg sem tudom számolni: „De ő annyira jó ember, nem tudok elválni tőle.” Értem én azt, hogy jó ember, senki nem állítja az ellenkezőjét. De működik-e vele az életed? Nem? Vagy nem úgy, ahogy szeretnéd, ahogy érzed, hogy működhetne? Akkor próbáld működtetni. Ha pedig nem sikerül, és azt érzed, mással jobban menne, merj váltani. Nem kell senkit rosszá tenni, hogy kimondjuk, egy kapcsolat eddig tartott.
Női sebek. Hordozzuk magunkban. Évszázadok terheit, sérüléseit, amelyeket nőként szenvedtünk el. Ha a tudatos emlékeink között nincs is ott, testünk őrzi a lenyomatokat, blokkolva a nőiségünk szabad megélését. Átvettük anyánktól, nagyanyáinktól, déd- és ükanyáinktól. Ők még csak elzárni tudták magukban, mi pedig érezzük, hogy itt az idő ezek felszínre engedésére. Értük. Magunkért. És a lányainkért.
Beszélgetek nőkkel, akik arról panaszkodnak, hogy a Férfi miért nem választja őket, mire én visszakérdezek: és te választottad őt 100%-ban? Pár percen belül a legtöbben felismerik, hogy nem, valójában nem. A száz százalékos választás ugyanis azt jelenti, hogy felrakok mindent egy lapra, nem hagyok kibúvót, nem bújok B terv mögé, hanem egy életem, egy halálom, beleállok és választom.
Ne akard ennyire! Ez volt az a tanács, amit nemrég adtam egy barátnőmnek, és amit még számtalanszor adhatnék számtalan nőnek. Az a helyzet, hogy túlakarunk dolgokat. Túlakarjuk a Férfit, aki „felébresztett” minket, aki felforgatta az életünket, aki által rájöttünk, hogy olyanra is képesek vagyunk, amit nem is sejtettünk magunkról. Tudom, mert csináltam. Éppen ezért tudom azt is, hogy nem működik.
Amikor egyik lépést a másik után teszed, észre sem veszed. Észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, honnan indultál és hová jutottál. Természetessé válik, hogy ha elbuksz, felállsz. Ha elgáncsolnak, felállsz, ha kihúzzák a talajt a lábad alól, felállsz. Megszokod, hogy nem állsz meg és mész tovább. Valami földöntúli irracionális hittel a szívedben követed a hangot, úton vagy.
Mi is valójában a megengedés? Az az ítélet-, elvárás- és manipuláció mentes tér, amiben hagyják, hogy az legyek, aki abban a pillanatban vagyok. Elviselik a szélsőségeimet is, nem várják el, hogy jól viselkedjek, nem mondják meg a tutit és hogy éppen mi lenne jó. Lehetek az, aki vagyok.
