A falaink mögé bújunk és bezárjuk magunkat. Falak mögé, amit a fájdalmaink, a múltunk, a sértettségünk, az elvárásaink, az ítéleteink, a kikövetkeztetéseink, az esküink, fogadalmaink tégláiból építettünk. Félünk nyitni, de jól esne, ha mások nyílnának felénk. Másokat nyitni úgy tudsz, ha először Önmagadat nyitod. Igen, minden félelmed ellenére. Mert nyitni az tud, aki maga is nyitva van…

A megnyílás titka: a sebezhetőség

Ahhoz, hogy mások megnyíljanak számodra, előbb érdemes saját magad előtt megnyílnod. Ránézve egy váratlan vagy nagyon is megtervezett pillanatban arra, hogy ki is vagy valójában.

Látod-e a saját fényedet, vagy hagyod, hogy mások elvegyék, kisebbé tegyék, elhazudják tőled? Ki mersz-e állni, láttatni magadat a Világban, vállalva életed félelmeit, vágyait, kihívásait, sikereit vagy kudarcait? Látod-e az árnyékodat, vagy takargatod, megítéled, netán felnagyítod és hagyod, hogy elhatalmasodjon rajtad?

A megnyílás titka a sebezhetőséged vállalása: a félelmeid meghaladása, a saját magadról, az életedről alkotott elvárásaid elengedése és Önmagad erejébe, képességeibe való beleállás.

Sebezhetőség és ezáltal megnyílás nincs saját magunk vállalása nélkül.

Amikor másoktól azt várjuk, hogy felénk nyíljanak, akkor először nekünk kell kilépni a saját páncélunkból, letéve a harci eszközeinket, mutatva, hogy nem támadni akarunk, így nem szükséges védekezni.

Ha a múlt nem számítana, mit választanál?

Mert a falak és a páncél védekezésre szolgálnak. Az aktuális éberségünk helyett kikövetkeztetjük, hogy mivel a múltban is bántottak minket, most is fognak, ezt és a fájdalmat elkerülendő pedig inkább védekezünk. Mégis, vajon ha a múltad nem számítana, mit választanál, ki lennél és hogyan élnél? Milyen nyitottsággal?

Nyitottsággal, de nem naivitással.

Mi van, ha ez a kulcs? Attól, mert kinyitom a szívemet, még nem kell hogy hagyjam, hogy kihasználjanak, nem kell hogy átverjenek, megalázzanak. Mert mondhatok nemet. Mondhatom azt, hogy elég, hogy itt a határom és tovább nem engedlek. Bármikor. Bárkinek. Bárhányszor.

Hagyod-e magadat láttatni?

Majd nyílok, ha a másik nyílik. Férfi a Nőre, Nő a Férfira vár, túludvariaskodva sokszor egy kérdést. Mert ezt is megtanultuk számos spiri-ezo-tudatosság iskolában, hogy mennyire fontos az elfogadás. Számtalanszor azonban félreértelmezzük az elfogadást és nincs meg az éberségünk arra, hogy mi teremt többet mindenki számára. Ha mondok valamit vagy ha nem? Ha lépek előre és invitálok, vagy ha visszahúzódok és várok.

Általános szabályokat várnak sokan, pedig ilyenek nincsenek. Mindent szabad, legyél kérdésben, mikor mi teremt többet mindenki számára: a mindenkibe pedig beletartozol te magad és a másik is.

Milyen invitálás tudsz lenni a másik számára ahhoz, hogy megnyíljon? Mit tudsz tenni és mi tudsz lenni ahhoz, hogy lebontsd a falait, beférkőzz a réseken és a másik magától nyíljon?

Van, amikor tenni kell mindezért, máskor elég csak lenni. Lenni az, aki valójában vagy. Álarcok, maszkok, falak nélkül. Le tudod-e csupaszítani a lelkedet, hogy a másik meglásson? Hagyod-e magadat láttatni? Megmutatva a begyógyult és még be nem gyógyult hegeket rajta? És mered-e vállalni a kockázatot, hogy szeretni fognak-e így is? Úgy ahogy vagy. Törékenyen, sebezhetően, a múltaddal, a félelmeiddel, de a jövőddel, a lehetőségeiddel és a nagyságoddal együtt.