Mit jelent az elengedés? Azt, hogy nincs benned ragaszkodás, akarás, hanem könnyedén hagyod, hogy áramoljon az életedbe bármi vagy bárki, megengedve neki azt is, hogy maradjon, de azt is, hogy menjen. Az elengedés valójában az egyensúlyunk természetes állapota, egy folyamat része, úgy, ahogyan a levegővétel során a kilégzés. Ha jól csinálod ugyanis, észre sem veszed, hogy elengedésben vagy.

A lemondásnak azonban kevés köze van az elengedéshez

A lemondás energiájában ugyanis erőtlenség és hitetlenség van. Amikor lemondunk valamiről vagy valakiről, akkor jobbára az elengedés álcája mögé bújunk, mert valójában nem merünk hinni, nem merünk lépni, nem merünk választani.

Vágyom, de… ja inkább nem is kell. Bele sem állok, meg sem próbálom, el sem kezdem, nem is választom igazán. Mert félek. Félek, hogy valójában sosem lesz, sosem lehet az enyém, nem kapom meg, nem érem el.

Ragaszkodás és lemondás ugyanannak az éremnek a két oldala. Két szélsőség, ami mögött ugyanaz a félelem van, csak ellenkező előjellel.

Van, aki a túlzott ragaszkodásban éli meg mindezt, abban hogy nehezen tud elengedni, vagy úgy érzi, hogy „képtelen elengedni”, más pedig pont ellenkezőleg: túl könnyen enged el, mert valójában „képtelen ragaszkodni, megfogni, elérni, birtokolni”.

És persze az egyensúlypont valahol a kettő között van. A ragaszkodás kötöttségén és korlátjain túllépve képessé válni arra, hogy szabaddá váljak és megengedem a másiknak is ugyanezt a szabadságot. Könnyű szívvel, mert nincs már bennem félelem. Nincs már bennem félelem, hogy ha elengedem, akkor soha nem tér vissza hozzám. Őszintén elfogadom azt is, ha igen, de azt is, ha nem.

Persze szabad vágyni az igent

Ez a lemondáson való túljutás titka. A saját vágyaink megismerése és elismerése. A beleállás, hogy: „de hát én ezt szeretném”. A vállalás, a felvállalás. Tudok választani, elsősorban magam miatt, nem csúszok áldozat szerepbe. Nem a „minden mindegy” állapotát élem, a látszólagos nihilt, nem veszek el a semmiben, a furcsa iránynélküliségében.

Mert a választás ad irányt számomra. A választással fókuszálom a figyelmemet és indulok el.

A lemondásban pedig azt választom éppen, hogy nem választok. És vannak ilyen időszakok, amikor még kevés az erő, kevés a hit.

Hogy jelenik mindez meg a párkapcsolatunkban?

A jelenlegi párkapcsolati felállások, vágyódások, be nem teljesült kapcsolatok nagy részénél a ragaszkodás túlzott kötöttsége és a lemondás túlzott szabadsága figyelhető meg. Míg a nők az elengedés nehézségeivel az egyik oldalról: a ragaszkodás, a túlakarás és az irányítás felől küzdenek, addig a férfiak leginkább az elengedés „túltolásával” hadakoznak magukkal. Sokszor nincs is a világukban az, hogy amit valójában vágynak, megtörténhet velük, mert kevés bennük a hit, ezért hajlamosak a lemondásra, mint a könnyebb út választására.

Ahogy pedig a kapcsolati energia helyreáll, ahogy a nők egyre inkább képessé válnak az elengedésre, a félelmeiken túljutva a megengedésük tágul, miközben segítik a férfit abban, hogy higgyen, merjen és kiteljesedjen, úgy áll be az egyensúly, oldódik ki a polaritás és kerül a két szélsőség harmóniába egymással.

Mert a Nő ad hitet, a Nő tölti ki tartalommal a formát, a Nő adja a ritmust a kapcsolatnak, a Nő földel.

És amikor képesek vagyunk a saját félelmeinken, a saját fájdalmainkon, a saját kishitűségünkön túllépni, akkor bizony meglátjuk azt, hogy a Férfi nem azért nem lép, mert csúnyák, buták vagy számára kevesek vagyunk. Hanem azért, mert már lemondott. Lemondott a boldogságról, lemondott a szeretet és elfogadás őszinte megélésének a lehetőségéről, lemondott a szerelem áldásáról, lemondott egy jobb, egy szebb jövő reményéről, és egy kicsit már lemondott az Életről is.

Az a Nő pedig, aki a Férfi hitét adja vissza az életben, a szeretetben, a csodákban, maga is csodatévővé válik.

Mert egy régen elvesztettnek tűnt meccset megfordítani és győzelemre váltani csak a valódi mágusok tudnak. Ez a képesség pedig minden Nőben ott van. De mindez csak azok számára válik elérhetővé, akik már legyőzték a saját démonukat, akik megvívták a saját csatájukat.

És persze mindez oda-vissza hat egymásra, a folyamat részeként. Ezért nélkülözhetetlen, hogy rendbe kerülj magaddal, hogy rendben legyen az önértékelésed, az önbizalmad, elismerve a saját lényed ragyogó csodáját, valamint a teremtéseidben és a változás, a változtatás csodájában rejlő lehetőséget.

Ha túlságosan ragaszkodsz most még valakihez…

Csak játssz el a gondolattal, vajon le tudnál-e mondani róla? És ha szörnyülködve az jön még, hogy nem, kizárt, csak menj bele ennek az energiájába és érezd meg, milyen. Minden, amire nem vagy hajlandó, gúzsba köt és leláncol. Hajlandóvá válni bepillantani a szélsőségekbe, még nem jelenti azt, hogy azt is kell választani, élni. Azon túl, hogy a másik nézőpontjaira való rálátás sokszor segít abban, hogy könnyebben éljünk meg egy helyzetet, megszűnhet az ellenállás, a kötöttség, és az a fajta nyomás, ami addig járt át.

Beleállni a félelmeinkbe, ha olykor csak gondolatban is, szétpukkasztja a félelmet, aminek köszönhetően az egyik percről a másikra megszűnik.

Nem kell élesben gyakorolnod, hogy túljuss valamin. A belső megélés már megnyitja a hajlandóságot, a hajlandóság elvezet az elfogadáshoz, az elfogadás megélésével pedig magától történik meg az elengedés.

Mert akár a túlzott ragaszkodással, akár a túl könnyű lemondással küzdesz, valójában az elengedés természetes megélése a feladatod. Illetve a hajlandóságé, a félelem mentes élet választásáé, valamint a vágyak vállalásának tiszta megéléséé. Az ezzel való szembenézés legtöbbször nem maradhat el az út során. Megéljük, megtanuljuk, beleállunk. És legközelebb már fel sem tűnik, hogy magától történik. Mint a belégzés, és mint a kilégzés. Azt sem tanultad soha, csak csinálod. Mi van, ha ugyanez lehetséges az elengedés gyakorlati megélése során is?

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok