Látok párkapcsolatokat, amelyek így működnek. Amikor az egyik fél, akár a nő, akár a férfi elkezd Önmagára találni, az a másik számára vonzó. Mert egyszerre csak belé költözik ismét az öröm, átjárja az életenergia és ragyogni kezd. És ez tetszik nekünk, hiszen ki ne szeretné, ha ragyogna mellette a párja. De azután eljöhet egy pont, ahol ez már zavaróvá válik és beindulnak a félelem irányította programok.

Mi van akkor, ha ez az Önmagára találás “túl jól” sikerül? Ha olyannyira jól sikerül, hogy a legtöbb szokás, ami eddig működött, ezután már nem működik? Élj, de ne nagyon. Avagy kicsit lehetsz szabad, de nagyon azért már nem. Mert ha túlságosan szabaddá válsz, már nem biztos, hogy engem választanál. Szabad ezt tagadni, de érdemes beismerni. Ha még ebben vagyunk.

És itt a kulcskérdés az, hogy a másik ezt hogyan éli meg. Hogy mer-e ő is menni a Társával, nem feltétlen abban az irányban, amerre ő elindult, hanem Önmaga teljességének megtalálása felé? Mert a rossz hírem az, hogy a kapcsolat csak úgy tud működni tovább, ha igen. Ha nem, az legtöbbször a párkapcsolat halálát jelenti.

Tehát… csak őszintén: Neked bilincset vagy szárnyat ad a Társad? És Te bilincset vagy szárnyat adsz a Társadnak?

Vagy ami van, még azt is levágjuk, nehogy a másik túl messzire szálljon? Emeljük-e egymást vagy lehúzzuk? Öröm számomra, ha a Társam jól van, ha boldog, ha szárnyal, vagy féltékeny vagyok rá miatta és nem természetes az örömöm?

A megmentő

Mert aki jól van, azt nem kell megmenteni. Számos kapcsolat mozgatórugója az a felsőbbrendű nézőpont, hogy: „majd én megmentelek”. Az alap helyzet az, hogy senkit nem lehet megmenteni. Önmagától semmiképp. Hozzájárulás – maximum ezek lehetünk a másik számára. A másik életéhez, boldogságához, szabadságához. A hozzájárulás azért szép szó, mert kifejezi, hogy én „csak” hozzá(d) járulok. Hozzájárulni pedig csak valamihez/valakihez lehet. Ahol már elindult valami, ahol megvolt a választás a változásra, ahol már irányba állás van.

A kapcsolati dinamika és egyensúly a megmentő-megmenteni vágyott személy felállásában itt csúszik meg. Hogy elvesszük a másik erejét azáltal, hogy a kezünkbe vesszük az irányítást: Te nem vagy rá képes, majd én. Szükséged van rám, nélkülem egy „senki vagy”. Nélkülözhetetlen vagyok számodra. Fontosságunk tudatában így csak magunkhoz kötni akarjuk a másikat, aki ha aztán tényleg jól lesz, akkor idővel a korábbi működés kezd szokatlanná, nehézzé és döcögőssé válni. Pedig nem kell a nélkülözhetetlenség álarcában magunkhoz kötni a másikat.

A valódi szabadságban a résztvevők tudják, hogy nem szükségük van a másikra, ennek ellenére választják egymást. És abban a kapcsolatban, amit nem a szükség tart össze, ott elkezd megjelenni a lehetőség.

A megfelelni vágyó

Egy másik érdekes állapot, amikor a szeretetet és egyben a kapcsolati köteléket abban látjuk, amikor olyan szinten feladjuk magunkat, hogy a Társunk vélt vagy valós elvárásainak kívánunk megfelelni.

Azért mondom, hogy vélt vagy valós, mert sokszor a másiknak nincs elvárása, hanem mi magunk vetítjük ki a saját magunkra vonatkozó elvárásunkat rá. Ez ilyen dupla csavar, mert ahelyett hogy ezt beismernénk magunknak, előfordulhat, hogy rá vagyunk dühösek emiatt.

Amikor pedig tényleg van a másiknak elvárása, és mi minden alkalommal azzal megyünk, ott saját magunk buktatjuk meg az energetikát azzal, hogy őt magunk fölé emeljük. Szükségtelen, nem kell.

Aki ugyanis VALÓDI szeretetben van, az látja, elfogadja a „hibáinkat”, az árnyoldalunkat és annak ellenére, vagy sokszor pont azért szeret.

Mert hogy nem vagyunk tökéletesek. Nincs egy objektív tökéletesség mérce, aminek standard módon mindenkinek meg kellene felelni. Van viszont egy szubjektív tökéletesség érzés, hogy LÁTOM a másik minden „rosszaságát, hülyeségét, nyűgjét-nyavajáját”, SZÁMOMRA mégis így tökéletes. És mindez nem az a rózsaszín felhős homokba dugom a fejem és a másikat kifestem a szivárvány minden színére jelenség, hanem a tiszta és őszinte szeretet megnyilvánulása.

Hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy. Nem akarlak megváltoztatni. És nem kell nekem megfelelned. Nem akarlak megmenteni. Mert hiszek és bízok benned. A teremtő erődben, a választásaidban és a szeretetedben.

A szárnyalás lényünk természetes állapota

Egyedül szárnyalni unalmas, így teljesen normális az, ha kapcsolódni vágyunk. De az igazi szabad kapcsolódáshoz, amiben nincs félelem, meg kell érni, ehhez el kell tudni engedni a bilincseket, a függőségeket, az elvárásokat, az ego birtoklásvágyából fakadó kötöttségeket.

A tiszta és igazi szeretet legnagyobb ajándéka a szabadság őszinte és félelmek nélküli megadása a Társunk számára. És ebben a szabadságban egyszerre van megengedés, hit, bizalom, törődés, kedvesség, tisztelet és hála. Mindkét irányból. Mert mindez nem jelenti azt, hogy mindezzel vissza kellene élni. Amikor két személy kölcsönösen megajándékozza egymást ezzel, ott valódi csodák születnek.

Mert persze sokan vágynak a szabadságra, de keverik mindezt a szabadossággal.

És van olyan korszak, amiben ki lehet, és ki kell élni mindezt. De egy idő után már nem biztos, hogy izgalmas lesz virágról virágra szállni. De ahhoz, hogy mindez ne kísértsen, meg kell járni az utat és túl kell jutni rajta, meg kell élni, hogy mindez már nem elégít ki.

A szárnyalás szabadságában kiteljesedni

A női és a férfi minőségünkkel való kapcsolódás során tehát efelé a teljesség felé indulunk el. Teljessé, függetlenné és szabaddá válok Nőként, megélve a nőiségemet, a vágyaimat, az utamat járva, alapvetően boldogan. És a mellettem lévő Férfi is megjárja ezt az útját a férfi minőséggel kapcsolódva, beleállva az Erejébe, vállalva a helyét a világban, aktív cselekvő, igazi nagybetűs Férfiként.

És amikor két ilyen, a női és férfi minőségével már kapcsolódott személy találkozik, ott már játszmázás helyett játszanak, egymás megkötése helyett pedig arra törekednek, hogyan tudnak egymás szabadságához, Önkifejezéséhez a lehető legjobban hozzájárulni. És egy idő után már nem működik más.

Már nem várnak garanciát. Sem az Élettől, sem egymástól. Túlnőttek a birtoklásvágy látszatbiztonságán és elfogadják, hogy nem biztosíthatja senki azt, hogy ez a fajta kapcsolódás meddig tart. Nincs illúziójuk az „örökké”-ben, és talán pont ez teszi időtlenné, igazzá és örökké a kapcsolatukat.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Ha olvasnál még többet tőlem, a könyveimet ITT ismerheted meg. Ha érdekelnek a lehetőségek velem, látogass el IDE. Ha kapcsolódnál velem, EZEKEN az eseményeken megteheted.
hörömpő andrea hírlevél

Iratkozz fel a hírlevélre,

ha szeretnél értesülni az újdonságokról, könyveimről, bejegyzéseimről, tanfolyamaimról.

Kérlek, ellenőrizd az email fiókodat és erősítsd meg a feliratkozási szándékod

674 Shares
Share675
Tweet
Pin
+1
Share
Malcare WordPress Security