„Csak légy boldog, azt kívánom”

Közzétéve: március 20, 2018

Kiváltságos voltam: úgy nőttem fel, hogy a nagyszüleim a közvetlen közelünkben éltek, így az iskolából, majd később a munkahelyről hazafelé legtöbbször bementem hozzájuk. Az elmúlt években már csak a Mamához, Ő pedig a maga nyugodt és elfogadó szeretetével fogadott. Nem ítélt meg sem engem, sem a választásaimat, nem volt elvárása felém. Csak adott. Sokat. Még a sokak számára érthetetlen válásom után is csupán annyit mondott: „Csak légy boldog, azt kívánom.”

És ez a mondat akkor valahogy annyira megérintett. Annyira a szívembe talált, hogy emlékszem, felírtam a telefonom jegyzetébe, mert nem akartam elfelejteni. Sokszor kérdezett azóta is, hogy mi van velem, mi van velünk, de szegénynek nem tudtam értelmes választ adni. „Jól vagyok, Mama” – nyugtattam, még akkor is, ha ez éppen nem volt igaz. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Az elmúlt években már inkább nekem kellett érte.

Valahogy fokozatosan találta meg az öregség minden nyűgje, amit nehezen viselt. De leginkább az egyedüllét kínozta, amit Papa halála után nehezen viselt. Annyira mérges voltam rá mindig, amikor azt mondogatta, hogy menne már utána. „Mama, ne mond ezt!” – kiáltottam dühösen rá, tiltakozva az ellen, amiről tudtam, hogy elkerülhetetlen.

Sokszor jelentette számomra a menedéket a világ elől, amiről úgy éreztem, inkább kitaszítana, mint befogadna.

Sokszor volt számomra egyfajta „szövetséges”, akinek nem kellett magyarázkodni. Akinek szintén megvoltak a maga fájdalmai és nehézségei, de valahogy jó volt vele. Volt, hogy mesélt a múltról, a fiatalkoráról és elképesztő volt számomra, mennyit dolgozott.

A világ legfinomabb tyúkhúslevesét főzte – galuskával természetesen – és amikor megkérdeztem, hogy csinálja, hogy ennyire finom, azt mondta, a titka a türelem: lassú tűzön főzni több órán keresztül. A tíz perces instant levesporok világában mindez már különösen ódivatúnak tűnhet, de Ő mégis belerakta a szívét-lelkét. Ha a kedvemre akart tenni, ludaskásával várt, és nyáron alig vártuk, hogy beérjen a szilva, hogy csináljuk a szilvásgombócot. Szilveszterkor pedig a sajtos pogácsa elkészítése volt az Ő feladata.

Apróságok, tradíciók évekre visszamenőleg, amelyeknek az emléke itt maradt a szívemben. Ő így szeretett: a kedvünkben járt és segített, ahogyan csak tudott. Ameddig csak tudott.

Hiányzol, Mama.

Még akkor is, ha az elmúlt években csak kevesebbszer láttuk egymást, de jó érzés volt hazaérkezéskor bemenni hozzád. Jó érzés volt segíteni Neked, még ha az, amit én tettem érted, meg sem közelíti azt, amit Te tettél értem.

És amikor az utolsó találkozásunkkor, a kórházi ágyban, a nővér kezéből a kanalat és a tányért kivettem és megkértem, hadd etethesselek én Téged, valahogy különösen tapinthatóvá vált az idő múlása. Az járt a fejemben, hogy milyen gyorsan elteltek az évek, hiszen harmincnégy évvel ezelőtt mindez még pont fordítva történt. Emberi létünk és a testünk törékenységének vitathatatlan változása, az idő visszafordíthatatlan gyorsasága pergett le szemeim előtt.

És sírtam. Ahogyan most is, amikor ezeket a sorokat írom, mert tudtam, hogy utoljára látlak. Te is tudtad, mert habár már oly nehezen értettem, amit mondani akartál, láttam a szemed sarkában megjelenő könnycseppet, a búcsúzás könnycseppjeit. „Minden rendben lesz, Mama.” – mondtam, és így is gondoltam a kezeidet simogatva, még utoljára, kedvesen, szeretettel. „Csak pihenj” és Te lecsuktad a szemeidet, én pedig finoman, lágyan, úgy ahogy talán még soha senkit, egy utolsó simogatással elengedtelek.

Annyira hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám.

Hálás vagyok a törődésedért, a szeretetedért, az elfogadásodért. Köszönök mindent, amit valaha is kaptam Tőled. Köszönök Mindent. És remélem, most már könnyebb. Teljesült a kívánságod, a Papa után mentél. De a kedvességed, a törődésed, a szereteted itt maradt velünk, a szívünkben.

Most még sokszor nehéz. Most még nem teljes az a boldogság. De azon vagyok, hogy az legyen, Mama. Mesélek majd róla, ha eljön az idő. Addig is, gondolok Rád, ha a csillagokra nézek, mert tudom, hogy köztük ragyogsz immár Te is, fentről szórva a fényedet rám.

Nagyon szeretlek.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Hasonló bejegyzések

Megbékélés a múlttal, elindulás a jövő felé

Megbékélés a múlttal, elindulás a jövő felé

„Hálás vagyok a múltamért és a múltbeli választásaimért.” Ki tudod-e ezt mondani, tiszta szívből, anélkül, hogy megítélnél bármit is a múltadban? Az új érkezéséhez legtöbbször a régi lezárása szükséges. Vannak nagyobb ciklusok az életünkben, és most is ilyen váltásban vagyunk. Ahhoz pedig hogy egy teljesen új élet, valóság nyíljon meg, a régivel való teljes megbékélés szükséges.

bővebben
Empátia és emberség – Új értékek egy új valóságban

Empátia és emberség – Új értékek egy új valóságban

A végső próba talán pont az, hogy bármi is történjen az életünkben, tudjuk-e azt ítéletmentesen kezelni. És nem, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy érzelemmentesen. Nem ugyanaz a kettő. Nem az érzelemmentességet kell elvárnunk magunktól, hiszen az szüli az elfojtásokat, és olyan energiákat, amelyek aztán megrekednek a mélyben és tudattalanul is hatnak ránk.

bővebben
A női-férfi Társteremtés energiája, működése

A női-férfi Társteremtés energiája, működése

A nő és férfi társteremtésének van egy nagyon erős energiája. Ez már az a minőség, amikor a férfi is egységben van önmagával, éli a férfi teremtő erejét, és nő is egységben van magával. Amikor megérkezik a férfi is a legtisztább, legragyogóbb minőségébe, és a nő is megérkezik a legtisztább, legragyogóbb minőségébe, és így kapcsolódnak egymással. Ebben a társteremtésben valami nagyon erős, de még kiaknázatlan energia van.

bővebben

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kosár
  • A kosárban nincsenek termékek.
1,34K Shares
Share1,34K
Tweet
Pin