„Valami észrevétlenül átkattant bennem, és magam sem értem.”

Közzétéve: május 25, 2018
„Valami észrevétlenül átkattant bennem, és magam sem értem.” Azt kérdezik tőlem, vannak-e ilyenek. Persze hogy vannak, párszor megéltem. Amikor küzdünk egy kérdéssel hetekig, hónapokig, netán évekig, és nem jutunk vele előre. Mert AKARJUK. Meg AKARJUK oldani. El AKARJUK engedni. Vagy pont NEM AKARJUK elengedni.

Akarni… Erőből…

Nem működik… Azt a személyt, azt a nézőpontot, az igazságunkhoz való ragaszkodást, a félelmeinket, bármit. Mert értéke van számunkra. Mert ismerjük. Mert nem tudjuk, mi fog történni, ha elengedjük, ha megszűnik, ha másképp alakul. Ha nem lesz.

Küzdünk magunkkal, az eszünk a szívünkkel. Racionálisan tudjuk, de a lelkünkbe nem megy át. A szívbe nem engedjük be. És aztán valami történik. Nincs oka, nincs benne ráció, csak ez az élmény, hogy nem tudom mi történt velem, de kiszabadultam.

Ami egészen idáig fogva tartott, már nincs rám azzal a nyomasztó hatással, megszűnt a lehúzó, perzselő, szűnni nem szűnő ragaszkodás. Elengedtem, de nem tudatosan. Átfordult bennem. Elszállt. Megszűnt nyomógomb lenni. A semlegességbe transzformálódott.

Egyik pillanatról a másikra…

Ez történik, amikor már nem AKAROD. Átadod. Magadat. Beleízlelsz a szabadságba. És akkor megtörténik. Nem kell tenned érte semmit. Csak vagy. És ott van… Megjelenik… És nem érted, hogy eddig miért okozott ekkora gondot, fejtörést, és mi bénított meg korábban.

Átütő élmény…

Sosem tudtam később megfogalmazni, hogy pontosan mi is történik bennem ilyenkor. Egyszerűen csak annyit érzek, hogy „valami észrevétlenül átkattant bennem, és magam sem értem.”

Légy hálás ezekért a pillanatokért. Olyan áldás, ami nem sűrűn jön… De amikor megkapod, azt egy jó darabig nem felejted…

Hogy ezt miben éled meg az egyedi… “Ki lehet így szeretni” férfiakból is. De én ezt nem is “kiszeretésnek” hívnám, mert a valódi szeretet nem múlik el. Csak az a rajongással, ragaszkodással, jelentőségtelivé tétellel tűzdelt rózsaszín szemüveges szerelemnek tartott cukormáz omlik le, amit a másikra vetítettünk… És közben nem láttuk Őt magát. És magunkat sem. A kapcsolatot is csak a saját légvárainkra építettük, aminek nincs köze a valósághoz.

A kérdés csak az, hogy ami ilyenkor utána maradt… A Férfiról, a szerelemről, a szeretetről, a kapcsolatról, a tiszta, őszinte valóság, az vajon “elég” lesz-e?

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író

Hasonló bejegyzések

Sors vagy szabad akarat? A szív karmikus terhei

Sors vagy szabad akarat? A szív karmikus terhei

A szívben nagyon sok láthatatlan energia, fájdalom, elutasítás, ítélet, harag, bűntudat halmozódott fel. Sok kötés, elutasítás, kizárás, eskü, fogadalom, ítélet kapcsolódik hozzá előző életeinkből, ami egyszerűen korlátoz a szabad választásban, a jelenben a teljesség megélésében.

bővebben
A démoni valóságok felszámolásáról

A démoni valóságok felszámolásáról

Démonai mindenkinek vannak, egészen addig, amíg szembe nem néz velük és le nem győzi őket! A démonok nélküli valóságért meg kell dolgozni. Melós munka. Démonokat pedig nem kívülről küldenek ránk, hanem mi teremtjük őket. Mindig. Mindig. Mindig. Az (ön)ítéleteinkkel.

bővebben
Nincs már hatalmad fölöttem

Nincs már hatalmad fölöttem

“Nem akartam soha, hogy egy újabb őrült Nő legyek az életedben….” Ma kimondtam. Végre. És habár még csak az első lépés volt, a kezem a kilincsen, és belépek. Sötétség borul rám, lassan 10 éves árnyak jönnek szembe velem a feledés homályából felszínre törve. Ne fogjam rá – tör fel bennem, de mégis, évek óta először akkor miért pont most gondolok rá újra?

bővebben

1 hozzászólás

  1. gesztike0626

    Reményik Sándor:

    Kegyelem

    Először sírsz.
    Azután átkozódsz.
    Aztán imádkozol.
    Aztán megfeszíted
    Körömszakadtig maradék-erőd.
    Akarsz, egetostromló akarattal –
    S a lehetetlenség konok falán
    Zúzod véresre koponyád.
    Azután elalélsz.
    S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
    Utoljára is tompa kábulattal,
    Szótalanul, gondolattalanul
    Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
    A bűn, a betegség, a nyomorúság,
    A mindennapi szörnyű szürkeség
    Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
    S akkor – magától – megnyílik az ég,
    Mely nem tárult ki átokra, imára,
    Erő, akarat, kétségbeesés,
    Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

    Akkor megnyílik magától az ég,
    S egy pici csillag sétál szembe véled,
    S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
    Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

    Akkor – magától – szűnik a vihar,
    Akkor – magától – minden elcsitul,
    Akkor – magától – éled a remény.
    Álomfáidnak minden aranyágán
    Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

    Ez a magától: ez a Kegyelem.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Kosár
  • A kosárban nincsenek termékek.
1,19K Shares
Share1,19K
Tweet
Pin