“Nem akartam soha, hogy egy újabb őrült Nő legyek az életedben….” Ma kimondtam. Végre. És habár még csak az első lépés volt, a kezem a kilincsen, és belépek. Sötétség borul rám, lassan 10 éves árnyak jönnek szembe velem a feledés homályából felszínre törve. Ne fogjam rá – tör fel bennem, de mégis, évek óta először akkor miért pont most gondolok rá újra?
Mintha egy meg nem született gyermeket akart volna megölni. Valaminek a csíráját, magját, amit még én sem láttam magamban, nemhogy éltem volna. Nem tudott róla, de engem akart. Az életemet, a szerelmemet, a jövőmet. A lényem esszenciáját. És mutatott egy utat, ami figyelmeztetett arra, hová juthatok, ha beleesek az ő hibáiba…. Épp emiatt visszafogtam magam. Még így is sok voltam, ezért nem tűnt fel egészen mostanáig. Simán elég lehetne már az is, ahová eljutottam, de nem elég…. Menni kell tovább, a végére kell jutni.
Szóval újra veled találtam magam szembe. Hogy végre ennyi idő után teljesen túllépjek mindenen, amivel beárnyékoltad az életem. És hogy kimondjam neked végre, igen, közöd van ahhoz, hogy nem mertem teljesen Önmagam lenni.
Te voltál a rettegett példa. Amit el kell kerülni. Hogy hová lehet eljutni, ha elszállok, ha rossz választást hozok, ha nincs biztosítókötelem. Rettegtem, hogy azzá válok, akivé te váltál.
De ez a rettegés meggátolt abban, hogy megmutassam magam a Férfinak, akit szeretek. A Férfinak, akit el akartál venni tőlem. Hiszen nem végezhetem úgy, ahogy Te…..
A lényem esszenciáját támadtad, akartad, félted. És fordítottad ellenem a legnagyobb őrületedben is. És elérted azt, hogy majdnem egy évtizedig rettegjek ettől az esszenciától. Attól a kincstől, ami egyébként Isten áldása, és a legnagyobb értékem kellene, hogy legyen. Bepiszkítottad. Elhitetted velem, hogy szégyellnem kell és menekülnöm kell tőle…
De már nem fogok tovább.
Érzem, hogy az elfogadása felolvasztja a falakat és eltűnnek az évezredek óta jéghideg fagyként kísért börtöncella kapui. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, nekem kellett eljutnom ide. Az Ő feloldozása csak az én feloldozásom után tudott elérni hozzám. Hogy végre kiléptem a sötétből és megláttam a fényemet…. És elkezdtem annak látni a kincset, ami valójában. És nem annak, aminek oly sokáig hittem….
Az önfeloldozásig eljutni bátorság kell… Merni ott állni lelkileg lecsupasztíva, már nem rejtőzve, az Önmegadás alázatában.
Vagyok, aki vagyok….
Ha szeretsz, az is rendben van. Ha elfutsz, az is rendben van. Nincs már hatásom arra, milyennek látsz. Bíznom kell, hogy a szíveddel látsz. És meg kell látnom nekem is a szívemmel Önmagam….
Hogy ami a legnagyobb átoknak tűnt, végül tényleg a legnagyobb áldássá váljon.
Összetett kézzel mondok köszönetet az Égnek, hogy elvezetett idáig. Megőrülés nélkül. És igen. Ha eddig nem történt meg, amitől a legjobban féltem, ezután már nem fog. Ennek a magabiztossága pedig átfordítja a Sors kerekét és könnyebb léptekkel indulok tovább….
Nem egy újabb őrült Nő vagyok az életedben. Hanem az a Nő, aki véghezvitte a lehetetlent, és csodákat teremt.
A zsenit az őrülttől sokszor csak egy nagyon vékony hajszál választja el egymástól. De én milliméter pontosan kiismertem a határaimat. És nem lépem át ezt a határt!
Megismertem. Elismertem. Visszavettem az irányítást.
Nincs már hatalmad fölöttem.
0 hozzászólás