Az önfelvállalás csodája: Te meg mered mutatni magadat a Társadnak?

Közzétéve: november 09, 2017

Igen, megmutatni. Azt, aki valójában vagy. Minden félelmeddel, kétségeddel, „hibáddal” együtt. Minden maszk, sallang, hazugság nélkül. Úgy igazán. Pőrén, szabadon, lecsupaszítva a lelkedet, és kitárni a szívedet. A párkapcsolatok egyik alapkérdése. Mégis kinek mutatnád meg magad, ha nem a Társadnak?

Ehhez azonban szükség van egy nulladik lépésre, az Önelfogadásra.

Erős élmény a beismerés, felismerés Önmagunk számára, hogy nem vagyunk tökéletesek. A jó hír az, hogy nem is kell annak lennünk. Mégis, ezzel a szerető, semleges elfogadással tekinteni magunk felé, mondhatni a minimális feltétele egy őszinte párkapcsolatnak.

Beleállni és vállalni azt, hogy „vagyok, aki vagyok.” Mindegy, milyennek látnak mások, képes vagyok arra, hogy nem igazodok az ő valóságaikhoz. Mert látom magamat, rá merek nézni magamra, tisztában vagyok az erősségeimmel és a gyengeségeimmel. És elfogadom mindezt, önítélet, önbántalmazás nélkül.

Talán ez lenne a nullkilométer, ha stabil alapokra szeretnénk egy kapcsolatot építeni. Ha tenni akarok a kapcsolatomért, akkor előbb magamért kell tennem, magammal kell tisztába kerülnöm. Persze nem kell, csak érdemes.

Mert ha megvan mindez, ha szeretettel tudok saját magam felé fordulni, ítéletek nélkül, akkor az a jó hírem van, hogy nem fogom a saját belső frusztráltságaimat, ítéleteimet, kételyeimet a Társamra kivetíteni. Elkerül a féltékenység, hiszen rendben vagyok magammal, a kishitűségemet nem játszmázásokra használom. Nem fogok számon kérni, sokkal kevesebb nyomógomb indul be bennem, mint enélkül. És akkor nem fogok rettegni sem attól, hogy megmutassam magam a másiknak.

Az önfelvállalás csodája az, hogy megnyitom a kapuimat és beengedem a másikat.

Arra a helyre, amit korábban talán mindenki elől óvtam, védtem, és nem engedtem be oda senkit, az az én titkos helyem volt, a másik ne is lássa, mert vajon mit fog gondolni, érezni, ha meglátja, mi rejlik ott. Ha megtudja, hogy ki is vagyok valójában. Ha rájön, hogy én is emberből vagyok. Aki reggel felkel, este lefekszik, és a kettő között alapvetően döntések százait hozza meg. Jókat is, rosszakat is. Kicsiket is, nagyokat is. Biztonságosakat és bizonytalanokat is. És hatnak rá helyzetek, személyek, mások cselekedetei, meg úgy egyébként a világ.

Nem sterilen élünk, a világtól elzártan, hanem hatunk egymásra. Ha akarjuk, ha nem. És ahhoz, hogy megmutassuk magunkat, bátorság kell. Mérhetetlen bátorság. Valamint megelőlegezett bizalom és hit. Hogy a másik nem él mindezzel vissza, nem kezd rombolásba, nem ítél meg, nem tesz kárt bennem. De valahogy csak így éri meg.

A szerepeinket, a maszkjainkat a kapuban hagyva, belépünk a lélek legeldugottabb rejtekének szentségébe. Csodálattal körbenézve, hogy mit találunk, értékelve a legapróbb fűszálat, a legtitkosabb rést, a legfájdalmasabb törésnyomok emlékeit.

A szeretet legősibb, legelemibb és legegyszerűbb alkímiája mindez, ahogy gyógyít láthatatlanul, kedves törődéssel. Ez lesz az ajándék, ha merjük vállalni a kockázatot. A kockázatát annak, hogy habár ezerszer megsebeztek már minket, talán most, ezer egyedjére nem fognak. Hogy él valaki a világon, aki szeret, elfogad, megért, és aki gyógyítani érkezik.

Ha Te magad nyílsz, a másikat is nyílásra invitálod… két lélek bezárt ajtók mögül nem fog tudni egymásra találni. A „hibát” ott követjük el, hogy a másikra várunk. Majd ha ő, akkor én is… Hónapok, évek telhetnek így, hogy visszafogjuk a szeretet áramoltatását és megragadunk a félelmeink és a rettegéseink fogságában. Pedig ha kilépsz a saját életed, gondolatod, félelmed, tökéletlenséged fogságából, rájöhetsz arra, hogy habár elsőre rémeket láttál, valójában nem is annyira veszélyes, ha megmutatod magad.

Mert alapvetően mindent megold: Ha megteszed, ha képessé válsz arra, hogy kitárd a lelked, gyorsan eldől, hogy vajon téged szeretnek, vagy a maszkjaidat. Ha előbbi, a kapcsolat egyre inkább mélyülni fog. Ha utóbbi, akkor pedig lehetőséged nyílik rá, hogy ezt a csodát mással éld meg.  Így hát valójában nincs vesztenivalód.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok
Ha olvasnál még tőlem, szeretettel ajánlom a könyveimet, melyeket megrendelhetsz itt: Lélekmozaikok, A találkozás, ami elrendeltetett, Mert én látlak Téged…, A szeretet lélegzete

Hasonló bejegyzések

Bizalom sérüléseink

Bizalom sérüléseink

Tudsz-e bízni? Magadban, másokban, az Univerzumban? A bizalom minden kapcsolódásunkban ott van és oly törékeny. Ha egyszer eltörik, akkor a sérüléseket megőrizve önbizalom hiányt és mások felé is bizalmatlanságot teremt. A bizalom sérülések helyreállíthatók, ha hajlandóak vagyunk a tudásunkkal és az éberségünkkel menni és elismerni magunkat.

bővebben
A lélek vihara

A lélek vihara

Van olyan, amikor vihar dúl a lelkünkben. Akár váratlanul érkezik, egyik napról a másikra, mindent felkavaróan, akár hosszú idők után, felborzolva a mélyen eltemetett és felgyülemlett nehézségeket, nézőpontokat, működéseket. A lélek olykor tisztulni vágyik, és ha mi magunk nem ürítjük ki, megtalálja a módját, hogy szabaddá váljon.

bővebben
Álmodozol vagy teremtesz? – Hogyan kezdd el teremteni az életed?

Álmodozol vagy teremtesz? – Hogyan kezdd el teremteni az életed?

Ha túl sok időd van az elméletre, ha túl sok időd van álmodozni, tervezni, „jó lenne ha”-ban lenni, fejben lehetőségeket lejátszani, kikövetkeztetni, akkor biztosan nem teremted az életed. Egy fantáziavilágban ragadtál. Gyakran azért, hogy elkerüld a szembenézést a valósággal és a változással. A kérdés pedig ilyenkor valójában az, hogy szeretnéd-e, hogy ez megváltozzon?

bővebben

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kosár A termék eltávolítva. Visszavonom
  • A kosárban nincsenek termékek.
455 Shares
Share454
Tweet
Pin1