Tudtam, hogy nem kellene, de kizártam a manipulációt az életemből. Mert hogy én „jó” vagyok, így nem manipulálok. Tiltólistára tettem és hiába facilitáltak rá többen többször, egy pontnál túl nem tudtam beengedni az életembe. Egészen mostanáig. Hogy mi és miért változott meg bennem? Elmesélem.
Az együtt teremtés legszebb csodája, hogy teret nyitunk közösen valami olyanra, amit egyedül nem tudnánk létrehozni. Számos tévhit élhet bennünk az együtt teremtésről, amelyek megakadályozhatnak minket a közös teremtéstől a párkapcsolatban, munkában, barátságban, az élet bármelyik területén. Ha ezen túljutunk, feltárul előttünk az együtt teremtés igazi művészete.
Ki akarjuk zárni a fájdalmat az életünkből, el akarjuk kerülni, ami természetes dolog. Csak valamit összekeverünk. A nem ártani szándékosan másoknak alapelve és a nem akarok fájdalmat okozni másoknak nem ugyanaz. Mások fájdalma ugyanis egy reakció arra, amit teszek, vagy amit nem teszek meg. És mások reakciójára nem lehetek hatással. Viszont számtalanszor, amikor ettől teszem függővé az életem, magamnak okozok fájdalmat.
Pedig nem, nem lehet. Nincs tuti, nincs biztos, nincs kockázat nélküli tökéletes megoldás. Nem úgy működik, mégis ettől szép az Élet. Hogy ugrani kell. Legtöbbször a bizonytalanba, a kiismerhetetlenbe, az irányíthatatlanba és sokszor a lehetetlenbe is. Hogy megéld, megtapasztald, hogy a bizonytalanságban ott a lehetőség, a kiismerhetetlenben ott a csoda, az irányíthatatlanban az áldás, és hogy a lehetetlen nem létezik. Pusztán a fejünkben.
Beszélgettem nemrég valakivel, aki azt mondta nekem: De hát nincsenek mintáim. Én pedig csak azt válaszoltam neki, hogy örülj neki. És persze tudom, hogy ez furcsa elsőre, mert a minták is olyan kapaszkodók, amelyekhez ragaszkodnánk, mert a biztonságérzetünket erősítik. Pedig a minták olyan korlátok, amelyeket Önmagad megélése érdekében meghaladni érdemes.
Mindennél jobban kapaszkodunk abba, ami biztos. Amit ismerünk, amiben kényelmesen mozgunk, amit megszoktunk. Még akkor is, ha az már nem működik. Ha már időszerű lenne a változás, a lépés. Előre, jobbra, balra, bármerre. Tovább. Ezért a legnagyobb próba mindig az, ha a bizonytalanba kell ugranunk.
Szerintem ez a világ legegyszerűbb kérdése. De vajon foglalkoztál-e már vele igazán mélyen? Leültél-e már egy fél órára becsukva Facebookot, kikapcsolva a telefonodat és ránéztél-e már, hogy milyen életet szeretnél életed hátralévő részére? Kivel? Kivel nem? Mivel töltve? Mivel nem töltve? Életünk megakadásai nem véletlenek. Sokszor csak arra szolgálnak, hogy ránézzünk erre a kérdésre és végre őszinték legyünk magunkkal. Majd válasszunk.
Beszélgetek nőkkel, akik arról panaszkodnak, hogy a Férfi miért nem választja őket, mire én visszakérdezek: és te választottad őt 100%-ban? Pár percen belül a legtöbben felismerik, hogy nem, valójában nem. A száz százalékos választás ugyanis azt jelenti, hogy felrakok mindent egy lapra, nem hagyok kibúvót, nem bújok B terv mögé, hanem egy életem, egy halálom, beleállok és választom.
Van néhány alapszabálya az életnek, amit ha betartunk, akkor könnyebben eligazodunk a nehezebb időkben is. Ha látunk összefüggéseket, talán tudatosabb választásokat tudunk hozni a jövőben. Az adni és befogadni egyensúlya az Élet egyik ilyen alaptörvénye. Ha hosszú távon és jelentősen felborul, az életünk is felborul. És a felelősség a tiéd. Hogy kinek, mikor és mennyit adsz. Éppen ezért ne akarj adni mindenáron, csak ha van miből.
„Egyfolytában rá gondolok, mert kell, mert akarom.” – Amíg a nők ezt legsűrűbben egy férfi és a párkapcsolat vonatkozásában szokták érezni, addig a férfiak sokkal racionálisabb dolgok iránt. A kérdés tehát az, hogyan lehet elengedni az akarást? A megoldás kulcsa pedig a megengedés, avagy az elfogadása annak, hogy az, amit annyira vágyunk, akarunk, az NEM történik meg. Igen, jól látod, előbb meg kell járni a másik végletet is. Legalábbis elméletben.
