Elindultam… Pedig nem szerettem futni. Mégis, mintha most az életemért futnék. Egy más életért, mint amit eddig ismertem, egy más életért, mint amit valaha is reméltem, egy más életért, mint amiről valaha is álmodtam. Elindultam, úgy, hogy nem volt biztosíték semmire. Most sincs.

Lassú léptekkel kezdődött, mégis az eltelt évek alatt valami fékezhetetlen, megállíthatatlan vad rohanássá fokozódott. Látszólag céltalanul, de mégis határozott cél felé tartva. Látszólag szövevényes dzsungelben hadakozva a testünket átfogó indákkal, olykor sötétben, fény nélkül, olykor vacogva, az éjszaka sötétjében a kiutat, menedéket keresve.

Vad rohanás lett az útból, a tempó egyre gyorsabb lett, és valahogy megszoktuk. Megszoktuk a nehézségeket, megszoktuk a próbákat, megszoktuk Önmagunk meghaladását, megszoktuk a váratlan helyzeteket.

Vad rohanás…

Mintha érted futnék… Van, hogy megjelenik előttem a kép, ahogy választásra kényszerítenek. Egy választásra, ahol valójában nincs valódi választásunk. Csak a rossz és a még rosszabb közül választhatunk… Meghintve az elérhetetlenség, a megfoghatatlanság, a beteljesületlenség átkával… Egy gordiuszi csomóval, amit kibogozni nem, csak átvágni lehet. És Te választottad, hogy maradsz… Bezárva, vállalva a sikertelen küldetés következményeit mindkettőnk helyett… és bízva bennem, hogy képes vagyok rá…

Én pedig csak rohanok… mert érzem a belső sürgetést…

Mintha időkapuk nyílnának és csukódnának… Oda kell érni, különben bezárul, meg kell találni, rá kell jönni, meg kell fejteni… Különben késő lesz… Visszafordíthatatlanul… Mint a mesékben, az időhöz kötöttség: amíg a rózsa utolsó szirma le nem hull…vagy míg fel nem kél, vagy le nem nyugszik a Nap. És a végén, az utolsó percben, jön a fordulat – mintha a transzformáció mindig időhöz lenne kötve… De végül a transzformáció nem marad el. Soha.

Vad rohanás…

Érzem a rész-sikereket, de ez mégis kevés, hajt valami előre, hajt valami tovább… Mert kezemben a kulcs és keresem a következő zárat… Hogy a sokadik ajtót kinyitva talán majd megtalálom azt a kulcsot, ami a Te kalitkádat nyitja…

És amikor egy pillanatra megállok, az jut eszembe, milyen balgaság is mindez… Hogy csúfot űz belőlem a képzeletem, hogy ismét csak egy mesében képzelem magam, mert hát ugye ilyenek csak a mesékben vannak…

Távolodunk látszólag – mégis, mintha pont így kerülnénk közelebb egymáshoz…

Szeretnék néha a függöny mögé látni… Mert egyébként érzem a végtelen támogatást… A segítséget, az Univerzum láthatatlan erőinek folyamatos és egyre intenzívebb támogatását. Hogy hullanak kezünkbe az eszközök, megtalálnak információk, és nyílnak nekünk az ajtók… A „jó” és a „rossz” évezredes harcában mintha egy modern mese különös főszereplőivé váltunk volna.

Kezdem elfogadni. Hogy nem valami utolsó mellékszereplője vagyok ennek a történetnek, hanem valami „különös véletlennek” köszönhetően főszereplője… és ezáltal mozgatórugója, varázslója, teremtője, írója…

Vad rohanás…

Érted, értem, értünk, és közben ezzel együtt valami sokkal többért. A Világért, a példáért, a varázslatért, az ezen a valóságon túli lehetőségekért, a csodákért. Sokan bolondnak néznek ezért, mások ellenszelet teremtenek, de a legtöbben mégis szurkolnak értem. Értünk. Mert talán mindig is így volt ez… Vágyunk a jobbra, a nagyszerűbbre, a könnyedebbre, a beteljesülésre, a happy endre… és vagyunk, akik teremtjük is őket. Alázat mindez, amit nem lehet kikövetelni.

Kiválasztott az lesz, aki soha nem akart kitűnni. Első az lesz, aki az utolsó hellyel is megelégszik. Győzni pedig az tud, aki valójában nem csak magáért és nem csak magának vágyik, választ és cselekszik.

És mintha lenne a Világban valami olyan titok, amit csak egy (szerelmes) Nő képes megfejteni. Mintha lenne Istennek egy titkos eszköze, amit csak az kaphat meg, aki leborul a lábai elé, alázattal, odatéve Szíve Erejét, bátorságát és tisztaságát, valami puritán egyszerűséggel, mert elhagyott már mindent, ami nem kellett, ami sok volt, ami szükségtelen cicomaként csak elfedte a valóságot… Itt vagyok. Átadom magam és vidd véghez azt, ami nekem egyedül már nem menne…

Vad rohanás…

Érted, értem és egy jövőért, egy Világért, ami még nem létezett… Mert tudom, képes vagyok rá… Én vagyok a kulcs és én vagyok a zár. Te vagy a kulcs és Te vagy a zár. Mi vagyunk a kulcs és Mi vagyunk a zár. Együtt.

Mutassa meg tehát magát mindaz, ami eddig láthatatlan, elérhetetlen, elképzelhetetlen és beteljesületlen volt.  Mert itt az idő arra, hogy a láthatatlan láthatóvá, az elérhetetlen elérhetővé, az elképzelhetetlen elképzelhetővé és a beteljesületlen beteljesültté váljon…

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író, Access Bars®-, Facelift®- és Testfacilitátor

Ha olvasnál még többet tőlem, a könyveimet ITT ismerheted meg. Ha érdekelnek a lehetőségek, tanfolyamok velem, látogass el IDE. Ha kapcsolódnál velem, EZEKEN az eseményeken megteheted.
hörömpő andrea hírlevél

Iratkozz fel a hírlevélre,

ha szeretnél értesülni az újdonságokról, könyveimről, bejegyzéseimről, tanfolyamaimról.

Kérlek, ellenőrizd az email fiókodat és erősítsd meg a feliratkozási szándékod

199 Shares
Share199
Tweet
Pin
+1
Share
Malcare WordPress Security