Szeretni nem lehet hiábavaló

Amikor útnak indulunk, tele vagyunk reménnyel, lelkesedéssel, tűzzel, tettre készséggel és hittel. Az út során érnek minket hatások, változunk, formálódunk, tanulunk. Ha nehézség jön, megküzdünk vele, ha lehetőség, választjuk, ha ellenség, legyőzzük, ha barát, befogadjuk. Habár mondják, hogy nem a célba érkezés számít, hanem maga az út, azért valahol mélyen mégis azért indulunk el, hogy egyszer megérkezzünk. Épp ezért az út tanulsága nem lehet az, hogy szeretni hiábavaló lenne. Hadakoztam Istennel nemrég, mert nem lehet, hogy ezt akarná…

Sokszor kérdeztem tőle, hogy vajon miért ébresztett fel. Hogy miért segített. Hogy mit akar tőlem. Sosem voltam a céltalanul kóborgó lélek, szeretek A-ból B-be eljutni és a megérkezéskor valamiféle különös elégedettséget érezni, hogy megcsináltam.

Minél nehezebb az út, annál édesebb a célba érkezés. A kettő együtt jár, még ha egyes nézőpontok hajlamosak az úton levést jelentőségtelibbé is tenni. Mégis, számomra az út minden lépése a megérkezéssel nyer értelmet.

Életem során sokszor, sok féle célok vezettek.

Ahogy teltek az évek, úgy változott ez bennem, és a legnehezebb évek mindig a céltalanság vagy iránytalanság évei voltak. Szépen lettem terelgetve valamiféle különös útra, anélkül, hogy akartam volna, és az elején anélkül, hogy tudatosan választottam volna. És amikor körülbelül 3 évvel ezelőtt az egész egy nagy fordulatot vett, még nem tudtam, hogy mennyire fenekestül felfordul az életem.

A lehetőség, ami megnyílt, ami egyszerre szólt Önmagam intenzív és az átlagosnál gyorsabb megismeréséről és elismeréséről, ezt hozta. Talán naivan, talán mások nézőpontja szerint felelőtlenül, de

mertem választani azt, hogy merek szeretni.

Mertem otthagyni mindent, feladva a kapaszkodóimat, azt, ami korábban a megszokott biztonságában tartott. Mertem feladni egy átlagosnak induló életet, valami nagyobb lehetőségért, és mertem beleállni és kitartani a választásom mellett. És éreztem, végig, folyamatosan, hogy segítve vagyok. Még a nehézségek által is.

És mindez nem lehetett „csapda”.

Valami nagyon mély ősbizalom sérülés tört bennem felszínre, bizalom az Univerzumban, Istenben, ami túlmutat személyes kicsinységen vagy helyzetek elfogadhatatlanságán. Előbb utóbb el tudok fogadni bármit. El tudom fogadni, ha rosszul látok valamit. El tudom fogadni, ha „hibázok”, el tudom fogadni, hogy másképp alakul az életem, mint ahogy várom, el tudom fogadni, hogy nem amellett a Férfi mellett élem le az életem, aki miatt útnak indultam.

Most mégis komoly bizalomvesztéssel játszik az ÉG…

Mert azt – pillanatnyilag – nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy ennek az egész útnak a tanulsága az lenne, hogy szeretni hiábavaló lenne…

Valami nagyobb, átfogóbb van emögött, mint puszta tények és következmények látszata. A bizalom láthatatlan Ereje, ami hajtott a legnehezebb pillanatokban is. Hogy az egésznek van értelme. Hogy csak kellően bátornak kell lennünk, hogy a „jó” elnyeri jutalmát.

Illúzió, naivság, mese. Mondhatod, ahogy mondják sokan. És lehet, hogy igazad van. És talán évek múlva majd egy megkeseredett és csalódott Nőként végzem. Vállalom ezt is. De amíg számomra ez a „könnyű”, amíg számomra ez az igaz, és amíg minden látszat ellenére, és minden irányvesztés ellenére a belső iránytűm még mindig erre vezet, addig nem adom fel…

Mert szeretni nem lehet hiábavaló.

Túl vagyunk már életeken, amikor hiábavaló volt. És mégis, újra és újra elindultunk, hogy bizonyítsuk, hogy átéljük, hogy nem az. Hát majd kiderül, hogy naivság vagy lehetőség, amit azért hallunk a szívünkben, mert ez a mi utunk…

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író