Nem voltam első soha. Nem lehettem. Mintha mindig az utolsó pillanatban érkeztem volna, mintha mindig lett volna valami fontosabb, és mintha mindig lett volna előttem más. Mégis a jelenlétem, a vállalásaim, a kiállásom, a tartásom és az a nyavajás makacsságom valami olyan világot formáló Erővel bírt, ami szavakkal leírhatatlan. Nem az első voltam. Hanem az egyetlen, aki erre képes lehetett.

“Olyan régóta harcoltunk az idővel, olyan régóta mindig volt valami, hogy már nem láttunk ez utánra. Egyikőnk sem. Láttuk a célt, a feladatot, de hogy mi jön azután, ha az utolsó próba is megoldódik, az egyáltalán nem volt része még a világunknak. Oly hosszú ideig volt oly távol a megérkezés lehetősége, hogy azt az illúziót keltette, mintha egyre távolabb kerültünk volna tőle. Mintha egyre nehezebb lett volna hinni benne, annak ellenére, hogy fizikailag viszont egyre közelebb kerültünk hozzá.

Teljes tudathasadásos állapotban voltam. Ő több ezer kilométerre, nekem örülnöm kellett volna, és örültem is, csak hirtelen kiszakadt belőlem minden nyomás, aminek addig nem is éreztem a súlyát. Amit addig hősiesen cipeltünk, és aminek a terhét már oly régóta megszoktuk. Zokogtam az ágyon hosszú percekig, alig kaptam levegőt, és éreztem, ahogy szabadul fel a tüdőm, a testem, a lelkem.

És ez még csak az előjátéka volt valamiféle furcsa lelki folyamatnak, ami néhány napon belül megtalált.

Hirtelen lett időm gondolkozni, visszanézni, és amikor hazafelé sétálva megtaláltak az elmúlt másfél év legfájdalmasabb sérüléseinek emlékei, azt hittem, összeesek. Úgy éreztem, egy lépést sem bírok tovább menni. Fájt minden lépés, fájt minden lélegzet, és percekig hibáztattam magam, mert így utólag azt éreztem, túl sok olyan helyzetbe kerültem, ami valójában nem volt méltó hozzám. Amikor átéltem, nem volt időm gondolkozni rajta, de így utólag már megalázónak éreztem.

Felszínre tört a legnagyobb félelmem, és mindaz, amit a legmegalázóbbnak éltem meg. Sokszor mentem a mögöttem álló hónapokban a „Mi az, amire nem vagyok hajlandó?” kérdéssel, és akkor belém hasított a (f)elismerés, hogy nem vagyok hajlandó második, vagy sokadik lenni, nem vagyok hajlandó egy kettőnél több szereplős kapcsolatra. Azt éreztem, nem vagyok hajlandó megengedni, hogy más is legyen, ne csak én.

Nem első akartam lenni. Hanem az egyetlen.

Ez állt a pillanatnyi dühöm mögött, és a fájdalom, hogy ez eddig nem volt meg. És habár a félelmeim a jövőre irányultak, egyszer csak fénycsóvaként süvített az agyamba a kérdés: „Na de hajlandó lennél elismerni, hogy ezen már túlvagy?” És én csak egy: „Ja tényleg!” elismeréssel nyugtáztam a helyzetet. Kipukkadt a lufi és a belülről rám szakadt nyomás alól gyorsan felszabadultam.

A sebeink sokszor láthatatlanok.

Még mi magunk sem látjuk őket. Nem engedhetjük meg, hogy foglalkozzunk velük. Menni kell előre, mert a feladat megkívánja. Hiszen össze kell szedjük az utolsó csepp erőnket is. És akkor megtesszük. Akkor nincs nyavajgás, nem számít, ha karcolnak az erdőben az ágak, ha küzdelmeink közben sebek százait szenvedjük el. Túléljük.

Csak amikor időnk lesz arra, hogy magunkra nézzünk, akkor szörnyülködünk el a látványtól. Emlékek törnek fel, mert a lelkünkben ott maradt minden apró sérülés lenyomata. Hogy mikor, hol, ki által szenvedtük el őket. Még akkor is, ha néhány pillanatig tart mindez, és tudjuk, hogy idővel minden seb begyógyul, és a hegek emlékei is tovaszállnak.

Sebezhetők vagyunk, és aki sebezhetőségét vállalva él, azt óhatatlanul is megsebzik. De talán még mindig jobb így élni, mint falak mögül csak túlélni, a valódi Életet nem választva. És ha a hegek nem is múlnak el, jöhetnek új élmények, melyek idővel felülírják a régieket…

Úgy éreztem, túl hosszú volt az út, és én túl sok sebet kaptam, a hegek pedig csak akkor gyógyulnak majd, ha lesz, mi felülírja őket.

Amikor pár perc múlva rám írt, kiszakadt belőlem minden keserűség, az egyedüllétben való fáradtság minden frusztráló érzésével együtt.

Szörnyű néha kívülről látni magam, egyszerre látva azt, hogy mit csinálok, és azt is, hogy mi mozgat, mi van mögötte. Sosem féltem ránézni a működésemre, elismerve akár a hibás részeket is, és a zuhany alatt állva egyszerűen hallottam, ahogy ez a külső szemlélő megszólal:
– Hát persze. Mennyivel egyszerűbb elüldözni, mint befogadni.
– Kuss! – ordítottam magamban némán.
– Rendben, én csak szóltam.
– Mondom, maradj csendben. Nem kérdeztelek.
– B E F O G A D Á S!
– Csend legyen!

Annyira tudtam, miről szól ez az egész.

Láttam, ahogy kezdem magam alatt vágni a fát a hirtelenségemmel, és azzal, hogy ráborítom a feltörő emlékképek miatt érzett fájdalmaimat.

Néhány órán belül pedig jött a tisztán látás, és valamiféle hihetetlen rettegés a befogadástól. Visszatekintve, az eddigi életem nagyjából az adásról és a feladatmegoldásról szólt. A megoldandó feladatok és a szinte egyoldalú adás létélményén túl viszont megriadtam, mi lesz velem, ha már nem lesz feladat, amit meg kell oldani, és ha eljön az idő, hogy nem csak adnom kell, hanem befogadni is. Teljesen értelmezhetetlen és módfelett ismeretlen állapotnak tűnt ez számomra, ami szürreális módon rettegéssel töltött el.

Szétfeszített az érzés, hogy már szinte egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amikor nagy levegőt véve elindultam ezen a számomra ismeretlen úton, amivel kapcsolatban időközben megszoktam, hogy soha nem akar véget érni.

Nem akar véget érni a próba, a megoldás keresés, a teremtés, a rögtönzés, a kreativitás, az idő szorítása, a rohanás.

Szétfeszített az érzés, hogy egyik oldalon ott volt az a vágyam, amiért már mindenemet adtam, a másikon pedig az a fajta hitetlenség, hogy ez most komoly, hogy akkor most már tényleg elérhető közelségbe került, és végülis akár teljesülhet is? Hogy már talán csak napok-hetek kérdése?

A befogadástól való rettegésem végül gyorsan megszűnt, és néhány napon belül a semlegesség felé közeledve megtalált a Semmi üressége. Én pedig éreztem, hogy körbeértem. Hiszen a Minden kirobbanó érzésével indultam, és ahogy a hónapok teltek, odaadtam mindenem, amim volt. Érzelmileg, anyagilag, lényem és a lelkem mélységeit és magasságait, örömeit és bánatait. Elkaptam a pillanatot, amikor a kocsiban csak ültem mellette az őszi napfényben, és éreztem a Semmi ürességét magamban.”

Részlet A szeretet lélegzete című negyedik könyvemből. Részletek és a leírás róla ITT található, a megrendelése ITT lehetséges.

hörömpő andrea hírlevél

Iratkozz fel a hírlevélre,

ha szeretnél értesülni az újdonságokról, könyveimről, bejegyzéseimről, tanfolyamaimról.

Kérlek, ellenőrizd az email fiókodat és erősítsd meg a feliratkozási szándékod

380 Shares
Share378
Tweet
Pin2
+1
Share
Malcare WordPress Security