A félelem egy pillanat alatt csapott le, hogy ottmaradjon, és nem mozdult. Odaült a vállamra, a mellkasomra, belemászott a sejtjeimbe, egyszerre nyomott kívülről és belülről. Sűrű, nehéz, pokolba rántó energiaörvény, amely erejének köszönhetően egyszerre tud a mélybe rántani, vagy a magasba emelni, megszabadítva a bennem élő félelem-maradványoktól.

Voltak. Maradtak. Már sokkal kevesebb, mint eddig, de mintha ez a tapasztalás a félelmekkel való szembenézést szolgálná. Nem jöhetnek többé velem. Le kell rakjam őket, meg kell szabaduljak tőlük. Most vagy soha, itt az idő.

Jött a kétség mindenben, amit eddig érzékeltem, amiben eddig valami teljesen irracionális módon hittem, de aminek a gyökere alapvetően Önmagamban rejlik. Jött a félelem és az erőtlenség csalóka érzése a kudarccal és a pénztelenséggel való őszinte szembenézéssel. És jött az „elegem van az egyedüllétből” érzésével járó csalódottság, és a saját reményeimből való kiábrándulás ürességének a megtapasztalása.

Amikor mindez feltört, jött a nagyon gyors elfogadás és beletörődés.

Mintha a továbblépéshez szembe kellett volna néznem a legrosszabb lehetséges verzióval is. Oly sokáig csak a „mesebeli happy end” élt bennem egyetlen lehetséges végkimenetelként. Gyermeki és valami nagyon mélyről kiinduló, elementáris erővel hittem a csodákban, és abban a varázslatban, amiért küzdünk, élünk, teszünk minden nap. Amiért már annyi áldozatot hoztunk. De el kellett játszanom a másik véglet gondolatával, sőt meg is kellett élnem. Tapasztalás szinten belém kellett égjen, olyan állomásként, ami nem volt kihagyható az úton.

Amikor néhány nappal ezelőtt szembejött velem a kérdés, hogy mitől félek leginkább, számba vettem őket, és az jött, már szembe néztem a legnagyobb félelmeimmel.

Szembe néztem a pénztelenség ördögével, majd tapasztaltam, hogy valójában egész jól tudok teremteni. De ez a kérdés, mint valami ősi mumus visszatesztelt, hogy vajon hogy állok most vele. Nem tudtam szó nélkül elmenni az elmúlt időszakom teremtései mellett, így az elismerés volt az, ami végül elvezetett oda, hogy megnyugvást és bizonyosságérzést hozott:

Képes vagyok rá. Ha kell, mozgósítom magamban a tartalékokat, és újra nekiállok.

Az elmúlt hetek legnagyobb tanulsága talán ez volt: hogy mindig vannak tartalékok. Amikor már azt hittem, annyira elfáradtam, hogy nem bírom tovább, mindig lett tovább, mindig történt valami, ami átbillentett, aminek köszönhetően nem tudtam nem elismerni azt a végtelenből érkező elementáris energiát, aminek köszönhetően lehetségessé válik még a lehetetlen is.

Önkéntelenül is szembe kellett néznem a kérdéssel, hogy vajon a jövő évem hasonló küzdelmekkel teli lesz-e? Teljes újraindulás, új lehetőségben való újrakezdéssel, és vajon fogom-e azt bírni ugyanígy, egyedül. Perceken keresztül mantráztam magamban a mondatot, hogy:

Erős vagy, Andi, kibírod, erős vagy…

Erős vagyok, de sokszor a valódi erőnk elismeréséhez és felébresztéséhez át kell, hogy szakadjanak a gátak, amelyeket magunk körül tartottunk, és bármennyire is próbáltam magam meggyőzni arról, hogy erős vagyok, végül engedtem a bennem élő fájdalom, csalódottság és elkeseredettség kiszakadásának.

Eltörött a mécses, és csak azt kértem, nem tudom, van-e lejjebb, de ha már itt vagyok, akkor jöjjön minden, aminek jönnie kell. Mert persze erős vagyok és kibírom, meg megoldom, és nincs olyan, amit nem. Abban a néhány órában szembe néztem az egyedüllétben való újrakezdéssel, és megbékéltem ezzel is. Csak egy nap múlva jöttem rá, hogy mindez akár még lehetőség is lehet.

Habár folytak a könnyek, és néhány óráig végtelenül gyengének éreztem magam, akkor már valójában nem volt bennem félelem. Csak valami végtelen egyszerű és őszinte elfogadás. Az elfogadás és a félelem pedig nem fér meg egymás mellett. Ahol félelem van, rettegés a legrosszabbtól, addig él az ellenállás, az elkerülés vágya, a menekülés kiskapujának keresése.

Ha egy szóval akarnám a lélek sötét éjszakáinak ezen pillanatait kifejezni, azt mondanám, szembesítés volt mindez.

Szembesítés a legrosszabb eshetőségekkel, elmenni gondolatban a pokol szélére, és nem félni belenézni az ördög szemébe. A legnagyobb és talán a legutolsó próba.

Hajlandóvá válni a semmi szakadékának a szélén egyensúlyozni,

majd az ellenállás nélküli elfogadás, és Önmagam erejének elismerése után, az „isteni teremtőbe” vetett bizalommal történő megbékéléssel és önátadással egyidőben visszafordulni.

Mert mintha mindezt látták volna fentről, és minden fordulatot vett: mindaz, ami addig megállt, elindult, és ismét tér nyílt a csodák lehetőségére. A sötét felhők továbbálltak, felszakadtak, és ismét megtalált a Nap melengető sugarainak fénye.

Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy mindez egyfajta szükséges teszt volt, a félelemmel való szembenézés lezárásaként. Mert amikor a félelem először kopogtat, még megriadunk tőle. Jöhet másodjára, harmadjára, akár többször is.

Ezen alkalmakkor van, hogy elbukunk a vele való küzdelemben, és van, hogy sikerrel vesszük az akadályokat. De még utóbbiak esetében is számítanunk lehet egy utolsó lépcsőfokra. A visszakérdezésre, hogy: biztos? Biztos, hogy nincs már benned több félelem? Hát akkor nézzük… Mint amikor a beteget visszahívják kontrollra. Az Életben ez nem megy másképp, kellenek hozzá a gyakorlatias helyzetek.

Aznap elengedtem az álmaimat…

És talán egy pillanatra le is mondtam róluk. Megengedve Önmagamnak a hibázás lehetőségét. Hogy eddig MINDENT rosszul láttam-éreztem-tudtam. Nem ragaszkodva már semmihez és senkihez, semmilyen végkimenetelhez. A mélység legnagyobb szorítása közben, a pokol legnagyobb tüzében, tényleg ott, ahol csak a legnemesebb gyémántok születnek.

Egy ilyen utazáson pedig csak egyetlen hely van. Nem számíthatsz senkire közben. Nem állhat helyt helyetted senki, sőt, a kezedet sem foghatja senki.

A Te poklod, a Te félelmed, a Te küzdelmed, a Te győzelmed. Csak a Tiéd.
Az ajándék utána jön.

Tudtam, hogy vége, mert megjelentél. Ott voltál, és már ettől könnyebb lett a pokolból kifelé vezető út. Ott jártál Te is a szomszédban, és a visszafele úton már Együtt indultunk el. Talán az utolsó kört tettük ebben a mélységben. Aznap a Teljesség körén, a teljes spektrum talán legmélyebb pontjáról elindultunk Együtt meghódítani a Mennyeknek a csúcsait.

Szerző:  Dr. Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Ha olvasnál még többet tőlem, a könyveimet ITT ismerheted meg.
hörömpő andrea hírlevél

Iratkozz fel a hírlevélre,

ha szeretnél értesülni az újdonságokról, könyveimről, bejegyzéseimről, tanfolyamaimról.

Kérlek, ellenőrizd az email fiókodat és erősítsd meg a feliratkozási szándékod

86 Shares
Share86
Tweet
Pin
+1
Share
Malcare WordPress Security