Tapasztalom, hogy egyre többen bújnak ki a felelősség és a választás alól a „ha úgy kell lennie, úgy lesz” mondattal. Érdemes tehát tisztába tenni valami nagyon alapvetőt: A választásainkkal teremtünk. Minden igen, minden nem és minden nem választás is egy választás. Magától nem lesz úgy. Még akkor sem, ha „úgy kellene” lennie. Az csak a következő lépés. Érdemes tehát ezt letisztázni, hogy ne fordítva üljünk azon a bizonyos pacin – vagy utána ne csodálkozzunk, ha nem oda visz, ahová mi szeretnénk.
A „ha úgy kell lennie, úgy lesz” ugyanis a megengedésről szól
Ami jó dolog. Jó dolog, ha nem ragaszkodunk körmünk szakadtáig egyfajta útvonalhoz, ha el tudjuk engedni az irányítást, kontrollt, akarást. De roppant fontos azt látni, hogy MAGÁTÓL nem lesz úgy. Világképtől függően, sem a Jóisten, sem az Univerzum nem pottyant oda az életünkbe magától semmit, hacsak mi magunk nem választjuk azt.
Avagy a „ha úgy kell lennie, úgy lesz”, teljesen könnyedén megvalósíthatja a totális cél és választás nélküli sodródást a semmibe. Ami nem baj, korántsem baj, ha tisztában vagyunk azzal, hogy most épp ezt tesszük, és nem tettetjük azt, hogy minden rendben van, és majd ha úgy kell lennie úgy lesz. Magától nem. Nélküled nem. ODA KELL TENNED MAGAD. Választanod kell.
Akkor lesz bármi is, ha beleállok, ha választom. És mindezek UTÁN cselekszem. Teszek érte, kérdésben vagyok, hogy mi kellene, hogy megvalósuljon? Mi kellene, hogy pénzem legyen rá? Mi kellene, hogy sikerüljön? Univerzum mutasd! És teszem. És csinálom. Nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan. No, ezek után jöhet az, hogy: Univerzum, kérlek rakd hozzá a magadét, mert én amit tudtam beleadtam már, tőlem ennyi telt, de hajlandó vagyok ezt az egészet elengedni is, nem ragaszkodom hozzá, az is oké ha nem jön össze. És ilyenkor jöhet a „ha úgy kell lennie, hiszem azt, hogy úgy lesz”.
De ez csak az utolsó lépés
Az elengedés, a tiszta szívű őszinte megengedése annak, hogy hajlandó vagyok elfogadni bármi is lesz, de merem kérni és merek bízni az Univerzumban még mindig. És ilyenkor, ha az első két lépés: A VÁLASZTÁS, majd a TETTEK MEGVOLTAK, és mégsem jött össze, akkor nyugodt szívvel tudom azt mondani, hogy igen, én megtettem a magamét. És elkezdem keresni, hogy mi a jó ebben, hogy mégsem így alakult, és hogy biztos „nem így kellett lennie”.
Igen. Vannak ilyenek. Nem minden álom válik valóra, de ilyenkor mindig új, általában nagyobb lehetőségek jönnek, vagy valami totálisan más, mint amit mi korábban gondoltunk. Utólag mindig kiderül ez. De csak utólag. Ezért merjünk végre választani, és nem az Univerzum, Isten és egyéb spirituális félreértelmezett elvek mögé bújni a választásaink elől.
Ha én ott akarok lenni egy tanfolyamon, ott vagyok. Ha nem, akkor nem. Más beleállni abba, hogy akkor én ezt most nem választom – bátorság, őszinteség, sebezhetőség kell hozzá – és más mismásolni, hogy izé nem tudom, és ha úgy kell lennie majd ott leszek. Vagy ami még szebb, utólag hivatkozni rá: Nem kellett ott lennem. Csak annyi, hogy ne nézz hülyének. Sem engem, sem magadat.
Hány helyen játszod el ezt az életedben?
„Ha jönnie kell a férfinak/társnak, jönni fog…” „Ha jönnie kell a pénznek, jönni fog…” „Ha jönnie kell a lehetőségnek, majd jönni fog…”
Hát nem. Ki kell ábrándítsalak. Így maguktól nem jönnek mindezek, maximum szökőévenként egyszer, míg te teljesen passzívan ülsz otthon, vagy sodródsz választások nélkül.
VÁLASSZ!
CSELEKEDJ!
ENGEDJ EL!
És ne cseréld össze a sorrendet.
Szerző: dr.Hörömpő Andrea
Lenne egy kérdésem a cikkel kapcsolatban, a döntés-nem döntés témakörbe kicsit jobban belemenve. A bevezető: “Tapasztalom, hogy egyre többen bújnak ki a felelősség és a választás alól a „ha úgy kell lennie, úgy lesz” mondattal.” Picit mélyebbre ásva a témában, hogy dől el az egy emberben, hogy kibújik-e a felelősség és választás alól vagy nem? Mi, mik vezetik ehhez a döntéshez? Milyen belső érzések? Valójában nem ezek döntenek helyettünk? Azaza a tudatalatti, az érzések, félelmek, stb? A feltáratlan részünk? Mert én nagyon így látom.
Választásaink nagy része nem tudatos. A felelősségünk ott van, hogy rá merünk-e nézni a tudatalattinkra, a működésünkre, az elfojtásainkra, a félelmeinkre. A tudatosodás folyamata a tudattalan dolgok egyre inkább tudatossá válását jelenti. Ahogy tudatosodunk, úgy egyre inkább a választásainkat is tudatosan hozzuk meg. Az “úgy kell lennie úgy lesz”-el egyszerűen csak elodázzuk a választást. Ez nem a tudatalattival függ össze hanem egy spirituális félreértelmezés. Amikor az Univerzumra/Istenre toljuk a felelősséget. Isten nem lép helyettünk. Hozzájárul, de csak ha van mihez. A választást nekünk kell meghozni.
Igen, hogy “rá merünk-e nézni a tudatallattinkra”, ez egy nagyon jó példa. Mi dönti azt el, hogy rá merek-e nézni vagy sem? Honnan jön a késztetés, hogy egyáltalán rá akarják nézni? Ki vagy mi dönti el, hogy vagyok-e olyan spirituális vagy önismereti szinten, hogy egyáltalán képes vagyokránézni? Miből fakad a késztetésem, hogy fejlesszem magam spirituálisan? Félre ne értsen, jó a cikk egy bizonyos szinten, de abszolút értékben talán mégsem. Hiszen ha mindent lecsupaszítunk, akkor a tudatalattink hozza a döntéseket, nem? Ha csak a legegyszerűbb példát nézzük, a gondolkodásunk szintjén nem dől el semmi. Az érzéseink irányítanak minket, pl a kíváncsiság, hogy ránézzünk a tudatalattinkra vagy a fejlődni akarás érzése, vagy a félelmünk, hogy nem fejlődtünk még eleget, ezért boncolgatjuk a tudatalattinkat, vagy valamilyen szituáció, élethelyzet, amiben nem ÉREZZÜK jól magunkat. Ezek a késztetések mind mélyebbről fakadnak, nem?