A hit próbája – Avagy a kontrollmániások vizsgája

Van ez a hit nevű dolog, kicsit elmélkednék róla. Magamban mindig is hittem. Azzal soha nem volt különösebb problémám. Mióta az eszemet tudom, Andi kitalált valamit és megcsinálta. Így élem az életem nagyjából mióta iskolás lettem 6 évesen – előtte, hogy mi volt, arról kevés emlékem van.

​Mindig tisztán tudtam, mit akarok, mindig óriási erőbedobással álltam neki és nem hátráltam meg soha. Bíztam magamban. És alapvetően mindig összejött minden. Amikor nem, annak erős oka volt, mintegy tanító célzattal, vagy irányállással az Univerzum a helyemre pakolt.

Merthogy vannak olyan helyzetek, amikor mi így jól kitalálunk valamit, az Élet meg bemutatja, hogy ő másképp gondolja.

Ezzel sincsen semmi gond, ilyenkor – legfőképp utólag visszanézve – ennek is van értelme, elismerhetjük. Szóval az ember lánya (meg a fia is persze) olykor megtapasztalhatja, hogy nem tud mindent kontrollálni, hogy hiába tesz bele apait, anyait, hiába hisz magában, valami másnak kell történnie, mert egyébként az teremt többet és hosszú távon az pont úgy lesz a lehető legjobb. És akkor itt van az első rés a pajzson…

Hinni magamban pipa, hinni ebben a felsőbb erőben/Univerzumban/Istenben, hívjuk bárminek, hát itt már erősen rezeg a léc, különösen a hozzám hasonló erős kontrollmániásoknak. Na nehogy már valaki jobban tudja nálam! Ja, de hogy van valaki, aki jobban tudhatja nálam!?

Ez egy új világ, egy új létezés kapuja. És nagyon sokan nem lépik át ezt a kaput, így megrekednek Önmaguk korlátaiban. 

​Az elmúlt 5-6 évben a hit kikerült a látókörömből. Nem beszéltünk hitről, tudatosságról és tudásról beszéltünk. És arról, hogy a tudás mindent visz. És ez nekem baromira tetszett, meg helyeseltem is bőszen. A tudásommal soha nem volt semmi gond, ott magabiztos vagyok. Erős. Azt nekem könnyű elismerni, az igazán az én terepem.

Aztán hogy most így fogtam magam és elszakadtam minden formától és struktúrától, amit az elmúlt években magamévá tettem, és kezdem felfedezni, tényleg mi az én valóságom, most hirtelen nagy bajban vagyok. Egyrészt ez a folyamat nehezebb – akarom mondai kényelmetlenebb –, mint az előre gondoltam. Másrészt olyan kérdésekkel szembesít, amit legszívesebben jól elkerülnék. És akkor jön az Univerzum, mint valami türelmes, de mégis határozott szülő, jól megállít, és visszarak oda a “probléma” elé, amit ki akarnék kerülni. Hogy ezzel most így jól szembenézel Kislányom, nincs kikerülés.

-De…

-Nincs semmiféle de…. Szembenézés van. Hiszel-e? Nem, most nem magadban. Valami másban. Valaki másban. Meg úgy egy az egyben, az egész rendszerben, Életben, működésben, bennem?

Az énem egy része veszettül bólogat, hogy igen hát persze. A másik része veszettül kételkedik. Mert a hit a kontroll elengedésével jár jelen pillanatban.

És nem kontrollálni valamit, amikor megszoktad, hogy eddig minden az irányításod és kontrollod alatt van, rettentő veszélyesnek tűnik.

Minden biztonsági kapaszkodódat el kell engedned vagy egy hirtelen mozdulattal hajítanod hozzá. Mintha így egyszerűen kihúzná alólad az Univerzum mindazt, amire eddig építkeztél… Minden, ami eddig igaz volt, megkérdőjeleződik. Ezt hozza a paradigmaváltás. Ezt hozza a továbblépés.

Aki repülni szeretne, annak el kell rugaszkodni a Földről. Annak át kell adnia magát a levegőnek, a szélnek, a gravitációnak. A racionális agyam azt mondja: Tudom, nem lesz semmi gond. És rájövök, még mindig a tudásba kapaszkodom. És mintha hirtelen az egész úgy tűnne, hogy ezzel, a kapaszkodással a tudás valami végtelennek a korlátjává válik.

Hiszel-e akkor is, amikor nem tudsz? Amikor nem tudhatsz. Amikor nem biztos semmi? Amikor nem te irányítasz? Nem is tudom, hogy félelmetes vagy izgalmas-e mindez? Elengedni a kontrollhoz való ragaszkodást.

​Önátadás ez valami isteninek… Önátadás hittel, bizalommal, tudással, örömmel, izgatottsággal, lelkesedéssel, az újra való megnyílással a szívünkben. Haladóknak. Mert meg kell élni hozzá azt, hogy te megtettél mindent. Sokat kell tenni érte. Olykor nagyon sokat. Olykor nagyon sokáig. És mégis, van az az isteni pont, az az isteni pillanat, amikor eljutsz az utad egy szakaszának a végére, annak az útnak a végére, amit egyedül képes voltál megtenni, önerőből, saját magadra támaszkodva és egyszer csak elfogy az út, nincs tovább.

Ott állsz a szikla szélén és előtted az új, ott a jövő, de nincs út oda, nincs híd oda, és nincs eszközöd oda. Az utolsó trükkös feladat. Nem, nekem nincs hozzá eszközöm, nem, én nem tudok többet tenni, de mégis át lehet oda jutni. Hiszed, tudod és átadod magad. Hogy átvezessenek és megnyíljon valami isteni. Valami magasságos.

És visszanézve arra a kacskaringós, hosszú, fárasztó útra, rájössz. A hit próbájával kezdődött ez az út és azzal is ér véget.

És ehhez ki kell kapcsolni az elmét, az összes megállító kétségeivel együtt és a szívedbe kell nézni. Mert ahogy az egész úton a szíved mutatta az irányt, végül a szívedbe nézve lesz erőd és bátorságod újra hinni…

Kontroll, erőfeszítés, félelem vagy kétség nélkül. Már nem magadban. Hanem valami többen, amiben benne vagy Te is, és ami elvezet valahová, amit eddig nem ismertél, nem tapasztaltál, amiről eddig csak hallottál, de amiről pontosan tudod, hogy élvezni és szeretni fogod. És ha ehhez az kell, hogy elengedd a kontrollt… Hát jó, akkor legyen!