Már egy ideje készül ez a cikk. A cím megvolt és az, hogy szeretnék írni róla. Valamiért a formába öltés mégis elmaradt sokáig. Talán nem találtam a szavakat hozzá, vagyis nem jöttek a szavak hozzá, pedig könnyen és gyorsan írok. Ott volt bennem valami mély kimondatlan hála, ami nem talált utat a külvilág felé. Pedig a megengedésről legtöbbet tényleg a férfiaktól tanultam.

Mi is valójában a megengedés?

Az az ítélet-, elvárás- és manipuláció mentes tér, amiben hagyják, hogy az legyek, aki abban a pillanatban vagyok. Elviselik a szélsőségeimet is, nem várják el, hogy jól viselkedjek, nem mondják meg a tutit és hogy éppen mi lenne jó. Lehetek az, aki vagyok.

A megengedés értéke sokszor a viharban mutatkozik meg. Amikor vihar dúl a lelkemben, háborog bennem a tenger, kitörni készül a vulkán, és nem akarom, nem tudom visszafogni. Csak hagyom. Csak hagyják. Hagyhatom. És ez félelmetesen gyönyörű. Elképesztően megérint és meghat ennek a szabadsága, ha ezt valaki képes megélni és megengedni nekem anélkül, hogy magára venné. A szeretet lélegzetében írtam erről:

 Az önítélet fogságából az Ő szeretetteljes elfogadása szabadított ki. Nem éltem még át ehhez hasonlót. És nem is értettem, hogy ilyen hogy lehet. Hogy élhet a Földön olyan Férfi, aki nem veszi magára a hisztimet. Akit nem nekem kell vigasztalnom, hogy ne aggódjon már, ez az egész nem róla szól… Aki hagyja, hogy megéljem a szélsőségeket, áll a vihar közepén megingathatatlan Erejében telve, és amikor az én lelkem a legnagyobb hullámzásait éli át, Ő akkor is VAN, ítéletek, nézőpontok nélkül és csak hagyja…

Talán úgy tűnik, mintha provokálás lenne mindez, keresve a határait, de ha az is, nem tudatos… Ösztön, amit éppen tanulok uralni. És Ő nem riad meg a félelmeimtől, attól, hogy nem vagyok mindig angyal, hogy a vadságom külső erővel megzabolázhatatlan. Hogy vagyok, aki vagyok… És ez valami eszméletlen módon felszabadító érzés… Hogy ezt hagyja. És amikor beáll a csendesség, elül lelkemben a vihar és a tombolás, és épp bűnbánóan felmérni szeretném a károkat, kezeimet a szemeim elé rakva pislogok ki a résen, félve, hogy már nem fogom ott találni, mert ilyet úgy sem bír ki sérülés nélkül senki. Pedig de…

Ott van és megnyugtatóan vár. Mert látja, tudja, érzi, hogy mindez nem róla szólt, ezért nem is vette magára. A szelídsége, a törődése, a kedvessége akkora Erőt sugároz, ami elképesztő… Megnyugszom. És érzem, hogy ennek az egésznek ki kellett pörögnie. Hogy nincs más út. Évezredek lenyomatait, sérelmeit, fájdalmait, félelmeit hordozzuk, és nem megy másképp az elengedés, csak ha felszínre engedjük… Engedtem. Engedte. Nem teszek felelőtlen ígéretet, hogy nem fordul elő ilyen többé. Ismerem magam. Nem lenne igaz. De sosincs két hasonló pokoljárás. Mindig más jön elő. Mindig más oldódik fel.

Van, hogy azon kapom magam, hogy én nem adom ugyanezt

Nincs meg az a megengedő tér, és sok nőnél látok hasonlót. Nőként olykor elképesztően felsőbbrendűen viselkedünk, tudni vélve, hogy a másiknak mi lenne a jó. Anélkül, hogy megengednénk neki, hogy az legyen, aki éppen abban a pillanatban lenni akar. Tudatosnak és spirituálisnak hisszük magunkat és ebbe sokszor ítéletekkel teli elvárásokat csomagolunk. Legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük. Ha már igen, az fejlődés.

Azt látom, a férfiaknak ez könnyebben megy. Nem raknak akkora súlyt bizonyos dolgokra, nem ragadnak le oly sok időre, könnyebb nekik megengedőnek lenni másokkal. Az ő számukra viszont a feladat a saját magukkal kapcsolatos megengedés tanulása. És azt érzem, hogy ha ebben beáll az egyensúly nő és férfi között, az egészen minőségi változást tudna hozni a világba és a kapcsolatok minőségébe. Érzékelek ugyanis a megengedéssel kapcsolatban is egy félrecsúszást:

Amíg a nők magukkal szemben megengedőek, másokkal szemben kevésbé azok. A férfiak fordítva: magukkal szemben nagyon nehezen megengedőek, másokkal szemben viszont akár határtalanul.

A megengedés a középút

A férfiak tömege éli az egyik, nők tömege a másik szélsőséget. A férfiak a lemondást, a nők az irányítást. Ha elkezdünk „befelé” közelíteni, ismét egymásra találhatunk egy olyan térben, ami mindnyájunk számára működik.

A tudatosság magában foglal mindent, tehát nem zár ki semmit. Egy szélsőség sem rossz, csak nem mindegy, hogy életünk hány százalékában dominál. Hogy mindig lemondunk vagy mindig ragaszkodunk, esetleg csak olykor-olykor?

Bizalom kérdés mindez. Bizalom magunkban, egymásban és az isteniben. Hogy nem akarok mindent irányítani, de azért merek vágyni, választani, irányba állni. A választás és a hogyanra való megengedés egyensúlya mindez.

A megengedés önmagában nem jelent sem azonosulást sem végtelen határtalanságot. Tehát a megengedéshez nem kell egyetértenem azzal, amit a másik csinál. De nem is jelenti azt, hogy hagynom kellene, hogy a másik bármit megtehet velem. Lehetnek, sőt kellenek hogy legyenek határaim. Kinyilváníthatom, hogy mi működik nekem, megengedve a másiknak, hogy ő is azt tegye, ami számára pillanatnyilag működik.

Alapvetően akkor lesz egy párkapcsolat működőképes, ha nagyjából ugyanazon értékek, mértékek, határok között mozgunk. Nem baj, ha nem teljesen egyforma mindez, hiszen ez teszi dinamikussá és folyamatosan kiterjedővé a kapcsolatot, így tudjuk a társunkat újabb lehetőségekre invitálni, a világát tágítani.

Mi az a megengedés, ami ma lehetsz másokkal szemben? És mi az a megengedés, amit befogadhatsz másoktól? Mi az a megengedés, ami ma lehetsz magaddal szemben? És mi az a megengedés, amit befogadhatsz magadtól?

Mert a megengedés adja a valódi szabadságot, törődést a kapcsolatban. És ha ezt éled, befelé, Önmagaddal és kifelé, másokkal szemben is, egyre kevesebb dolog fog kibillenteni és egyre kevesebb konfliktusod lesz akár magaddal, akár másokkal. Csak játssz ezzel… és legyél megengedésbe magaddal, hogy nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író