Amikor szeretek valakit, úgy szeretem, ahogy van. Ezért alapja a szeretetnek az elfogadás. A másikat Önmagáért szeretem, nem pedig azt a fantáziaképet szeretem benne, amit elképzelek, akinek megálmodom, amivé vágyom, hogy váljon. Sok kapcsolat azért fut zátonyra, mert az alapok nincsenek meg: az elfogadás.
Látom a másik tökéletlenségét,
számomra azonban a tökéletlenségével együtt tökéletes. Vagy ha ezt nem így élem meg, nem az én Társam. Nem várok el tőle olyan dolgokat, amikről tudom, hogy nem működnek neki, vagy amit nem szokott megtenni. Ha az én működésemhez azok nélkülözhetetlenek, és én úgy érzem magam jól, akkor vagy megcsinálom én, vagy keresek másvalakit, akivel jobban működöm. De aki csak feltételekkel tudja elfogadni a másikat, soha nem fogja tudni feltétel nélkül szeretni.
Hogy egy nagyon gyakorlatias példával mutassam be mindezt: Ha Téged megőrjít, hogy a párod nem csukja le a WC tetőt, vagy hogy szanaszét hagyja a ruháit, két dolgot tehetsz: Megengedésbe kerülsz ezzel és te magad változtatod meg a nézőpontodat, hogy számodra nem okoz gondot a WC tető le nem csukása és a ruhák szétdobálása, így nem indít be nyomógombot, nem fog idegesíteni a dolog.
Ezzel elfogadod,
hogy így is lehet élni, és elfogadod azt is, hogy ő így működik. Te magad kerülsz elfogadásba. A másik lehetőséged pedig az, ha a Te működésedbe nem fér bele mindez, ha számodra elfogadhatatlanok ezek a szokások, akkor pedig olyan személyt keresel, aki hasonlóképpen működik, mint Te. Akinek a működésében szintén benne van az, hogy lehajtja maga után a WC tetőt és nem dobálja szanaszét a ruhát.
De az nem biztos, hogy célravezető, ha elkezded a másikat elvárásokkal bombázni, és különösen hisztivel vagy veszekedésekkel mérgezni a kapcsolatot. Kérni természetesen lehet, hiszen alapvetően formálódunk, csiszolódunk egymás mellett, túllépve saját korlátainkon, de ha sokadik kérésre sem történik változás, akkor valószínűleg nem kompatibilis a két fél működése. Van ilyen. Ítéletek nélkül ez nem jó vagy rossz dolog, csak egyszerűen nem működtök jól egymással.
Vonatkoztassunk el
ettől a fenti két banális példától, mert habár extrém esetben a casus belli ilyen helyzetekben is kirobbanhat, alapvetően sokkal cizelláltabb kérdésekben jelenik meg. Éppen ezért nélkülözhetetlen a tisztánlátás Önmagunkkal kapcsolatban, hogy tudjuk, és ki is merjük nyilvánítani, mi az, ami számunkra MŰKÖDIK Önmagunkkal és a másikkal kapcsolatban? Hogy mi magunk hogyan működünk egy kapcsolatban, hogyan érezzük magunkat teljesnek benne, mi könnyű számunkra.
Mi az, ami számodra „elfogadhatatlan” egy kapcsolatban? Nem azért mert bűn lenne vagy megítéled rossznak, csupán tudod azt, hogy oké, mások csinálják, nem érdekel az Téged, de SZÁMODRA nem működik. Roppant fontos kérdés és nagy a különbség a kettő között.
Az elfogadásod Tőled függ, senki mástól.
Az, hogy Te mennyire fogadod el magadat és a másikat az kizárólag tőled függ. Ahhoz a másiknak nem sok köze van. Így hogy a másik cselekedete benned mit vált ki: kibillent-e az egyensúlyodból vagy nem, az bizony rólad szól.
Tehát Önmagunk működésének az ismerete, és ennek elvárások és feltételek nélküli kommunikálása, olyan alapja tehát a párkapcsolatnak, ami mind rövid, mind hosszú távon számos problémát előz meg. A semleges, ítéletektől és elvárásoktól mentes kinyilvánítása annak, hogy: „Drágám, én így működöm.” rövidre tud zárni egy kapcsolatot, vagy ellenkezőleg, nagyon hosszú távra meg is tudja alapozni azt. Ekkor pedig ezek az alapok olyan stabilak lesznek, amely megingathatatlan, és kiállja a külső viharok próbáját.
Amit nekünk, nőknek érdemes tudatosítani magunkban, az a saját érzékelésünk azzal kapcsolatban, hogy igen, hajlamosak vagyunk meglátni a Társunkban annak a magnak a csíráját, amivé válni képes lehet. Mi már látjuk nem csak a „bábot”, hanem a belőle kifejlődő pillangót is. Nem csak a magot, hanem a termést is. De roppant fontos, hogy ez ne erőszakos elvárásként és durva formálásként nyilvánuljon meg, hanem lehetőségként.
Egy Nő látja a Férfit,
és ennek köszönhetően azt is látja benne, akivé a Férfi válni TUD, ha VÁLASZTJA. És akkor fogja szabadon választani, ha nem érzi kényszernek. Ha a választása szabad és nem elvárásként éli meg. Ebben pedig nélkülözhetetlen, hogy érezze a pillanatnyi elfogadást.
„Olyannak szeretlek amilyen vagy!” – ennél többet sokszor nem is adhatunk egy Férfinak. Az elfogadás, amennyiben együtt jár saját maga elfogadásával, olyan stabil háttértámogatás lehet a Férfi számára, ami megkönnyíti azt, hogy a munkájában, ezáltal az életben helyt álljon, ezáltal kiteljesedjen, és ebben a teljességében, ebben a ragyogásában túlcsordulva visszaadjon a Nőnek, és így folyamatosan táplálja a kapcsolatot.
Ugyanis minden kapcsolat akkor lesz gyümölcsöző, ha ebből a túlcsordulásból tudunk adni a másiknak. Önmagunk teljességét megélve, áramlásban, nem hiányt pótolva, nem saját magunkat feladva, és ezzel a másik alá függőségi viszonyba csúszva. Az elfogadás tehát kulcsmomentum az úton, így érdemes feltenni a kérdést:
Elfogadom-e magamat olyannak, amilyen vagyok? Ha nem, nincs semmi gond, csak akkor nem tudom szeretni sem még feltételek nélkül magamat olyannak, amilyen vagyok.
Elfogadom-e a másikat olyannak, amilyen? Ha nem, nincs semmi gond, csak akkor nem tudom szeretni sem még feltételek nélkül olyannak, amilyen.
Ha pedig bármelyik kérdésre nem a válasz: Mi kellene ahhoz, hogy elfogadásba, megengedésbe kerüljek önmagammal és a másikkal kapcsolatban?
0 hozzászólás