Ha szükségből működnék, bárki jó lenne. Akkor szinte mindegy lenne. Mindegy lenne, csak legyen valaki, aki fenntart valamiféle látszat biztonságot számomra, aki jó, akire lehet számítani, aki kiszámítható. Nem szükségem van rád, mert egyedül is boldogulok, élem az életem, teremtek, választok. Lehetőségeket, csodákat és többek közt Téged is.
Nem szükségem van Rád, de azért hiányzol. És ezt megengedem magamnak. Megengedem magamnak, mert érzek különbséget. Érzem a különbséget, amikor régen még hiányból akartalak. Kevésnek éreztem magam egyedül, fájt a magány, hogy nem vagy ott velem. Éreztem, tapintottam a fájdalmat, a hiány fájdalmát. De kinőttem ezt. Már nem fáj a hiányod.
Mégis megtalált valami szomorúsággal vegyes szimpla elismerése a ténynek, hogy rossz az, ha nem vagy velem, pontosabban sokkal jobb, ha igen. Érzékeltem és abban a percben tova is szállt. Érzem a szükségtelenségben rejlő mélységes Erőt. Hogy erősebb vagyok, mint valaha voltam, és így, Erőm teljében választalak. Ismét. Újra és újra.
Pillanattöredékek voltak eddig mindig. Csak egy csepp gyönyör, csak egy csepp öröm, csak egy csepp boldogság.
Emlékek kúsznak fel rég letűnt időkből, aminek vágya megállíthatatlanul hajt tovább a legsötétebb órában is. Mert talán emlékszem, milyen volt, és talán érzem, milyen lehet. Mégis, olykor megragadok a jelen fogságában.
Pedig most van itt az idő, hogy megéljük mindazt, amire korábban nem volt lehetőség. Ebben az életünkben bepótolni mindent. Ez az ajándékunk. Hogy minden fájdalom begyógyuljon, minden kétség elszálljon, és minden szomorúság áttranszformálódjon örömmé, gyönyörré és boldogsággá. Mintha ez lenne a vállalás maga: Boldognak lenni. Nem csak pillanattöredékekre, hanem tartósan, hosszan és egyre jobban. Ennyire egyszerű lenne? Oly nehéz elhinni.
Nehéz, mert nem szoktuk meg. Ismeretlen terület. És ami ismeretlen, az félelmetes is kicsit. Talán félelmetes boldognak lenni…
Hogy választhatom, megkaphatom, nekem is jár. A fájdalom már ismerős terep. A lemondás, a harc, a küzdelem, a hiány, a szükség – őket már mind ismerjük. A könnyedség, az öröm, az önfeledtség, a bőség olyan minőségek, amelyek furcsán kúsznak a térbe be, így elsőre el sem hisszük, hogy igazak lehetnek. Pedig azok.
Ennek van itt az ideje, erre kell szoktatni magunkat. Megfordul a világ. Ami eddig csak ritkaságszámba ment, az lesz az általános. Ami eddig furcsa és különleges volt, az lesz a hétköznapi. Megnyílt a tér erre: a kollektív segíti az egyéni utat, az egyéni utak tisztulása tisztítja a kollektív teret.
Soha nem volt erre lehetőség korábban. A történelem színterei mindig elvették a figyelmet és gátolták az egyéni beteljesüléseket.
Az elkülönülés, az elszakadás fájdalmai ott élnek lelkünkben, lenyomatait őrizzük a testünkben. Az egységélmény csodája pedig mint valami ősi, elfeledett misztérium kopogtat az ajtónkon, hogy megajándékozzon, hogy hazavezessen.
Ebben a térben, ennek a totális megújulásnak a küszöbén, amikor már nem szükségem van Rád, hanem „csak” választalak, Veled együtt választom annak a teremtésnek a lehetőségét, ami soha senki mással nem lenne lehetséges. Erre néztem rá akkor, amikor először választottalak, és Veled együtt ezt a nagyságrendet, ezt a nagyszerűséget, ezt a csodát is választom.
Ahová én vágyom, oda nem tud bárki velem tartani. Amit én érzékelek, azt nem tudja bárki befogadni. Amit én választok, még ha csak puszta lehetőség is, az nincs benne bárki világában. És azért vicces ez így, mert még nincs az a nagy könnyedség.
A fékezhetetlen szárnyalás olykor megvan, de most még többször csak húzom-vonom saját magamat, minden lépés kihívás. És látom, érzem, hogy húzod-vonod Te is saját magadat, és húzzuk-vonjuk egymást is… Mégis, valamiért mégsem adjuk fel. És így vagyunk egymásnak a magunk furcsa módján. Hol közelebb, hol távolabb, de végülis azért még mindig itt vagyunk…
Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író
0 hozzászólás