Valami furcsa, különös hittel, tudással és elköteleződéssel volt Önmaga és a választása felé. Talán eldőlt minden akkor, aznap amikor felfedte maga előtt az érzéseit. Mert abban a pillanatban, az őszinteség sebezhetőségében az újjászületés kapui nyíltak meg számára egy mindent felülíró és egyáltalán nem hétköznapi módon: az elrendeltetettség sorsszerű megnyilvánulásának és a milliónyi szabad választás szentségének egységében és paradoxonában.

Nehéz volt nem tudomást vennie

arról a mély, belső és minden kétséget felülíró tudásról, hogy „csak” végig kell csinálnia. Ennyi a feladat. Vége pedig akkor lesz, ha „jó a vége”. Az első pillanatban mindösszesen ennyi volt, amiben biztos volt, semmi több. És erre se voltak racionális magyarázatai. De mintha a lelke mélyén a szívében kódolva lett volna mindez, és minden mást pedig az út során fedett volna fel számára a Jóisten.

Innen volt az ereje, ebből a végtelenbe nyúló isteni tudásból, amit soha senkinek nem sikerült megtörnie, eltaposnia vagy kételkedést keltenie benne. Sok más dologban igen, de ebben az egyben nem. A külső szemlélő számára akár valami romantikus mesebeli illúziónak is tűnhetett mindez, és olykor számára is nehéz volt különbséget tenni ezen rózsaszín ködbe burkolózó illúzió, és a lelke mélyén megbújó tudás között. A tudása az övé volt.

Nem volt mása, mint ez a tudás, a legnehezebb pillanatokban is, melyből erőt merített. Tudta, hogy a szerelmük él, és nem ebben az életben kezdődött.

Egyszerűen érezte a Végtelennel, Istennel való kapcsolódás minden pillanatában, a sorsszerűségben, a fájdalmakban, a próbákban, a kihívásokban, a beszélgetésekben, az Együtt töltött pillanatokban, a várakozásban. Valamiféle különös rend szerint történt minden, azt érezte, vezetve van. Lépésről lépésre. De mindez csak így utólag látszódott.

A hegyeket megmozgató Ereje ebben a tudásban rejlett

Az összetartozás egyre erősödő bizonyosságában, a kétségek egyre gyorsabb elillanásában, a világuk egyre nagyobb tágulásában, a szeretet egyre mélyebb megélésében, a szerelem egyre tisztább ragyogásában és a hálájuk egyre teljesebb megmutatkozásában. Amikor nehéz volt egyet előre lépni, csak figyelmeztette magát, hogy egyszerűen az van, hogy még menni kell tovább.

Hogy egyet, vagy százat, vagy ezret, azt nem tudta. Sokszor szerette volna, de a cél valamiféle különös délibábként csak lebegett előtte konkrét dátumok, számok, racionális magyarázatok nélkül. Talán csak az energia számított. Az energia minősége, amit élt, amit éltek, és ami folyamatosan tisztult általuk és bennük.

Talán a célba érkezést sokáig rosszul definiálták. Nem időpont volt, sőt még nem is egy helyszín, sokkal inkább az a minőség, amibe meg kell érkezniük, amivé válniuk kell.

Hol építve, hol rombolva. Hol sírva, hol nevetve. Hol külön, hol Együtt lépdelve. Így egyszerűen csak annyi a feladat, hogy menni kell tovább. Átlépve a következő akadályt, kiállva a következő próbát, levágva a sárkány következő fejét, megtalálva a következő kincsesládát, ami újabb áldásával tovább segíti őket az útjukon.

Ennyi volt a kitartásának a titka

Hitt a mesék lenyűgöző világában, csodájában és abban, hogy ha csak egy ezred százalékban igaz az, hogy élete meséje nem valami kaporszakállú szeszélyes öregemberen múlik, hanem tényleg rajta, akkor ő bizony erre az életére nem a Rómeó és Júliát írta meg magának újra.

Ha csak minimális köze van élete fonalának alakulásához, akkor ő bizony a mesét választja, és a saját, minden eddiginél ragyogóbb meséjét írja. Minden egyes választásával. És minden egyes nem választásával.

Látta már éppen eleget magát Júliaként, aki elveszíti Rómeóját. Látta már magát gyáván a félelmei közé menekülni, eltaszítva magától a szerelmet, a gazdagság látszatbiztonságát választva egy illedelmes, de boldogtalan házasságban. Látta magát máglyán égve égni, ahogy az eszmékért kiállva áldozatává válik a gyenge férfiak uralta társadalom erőszakának. Látta magát magányos nőként élete végéig várakozni a férfira, akit szeret, de aki soha nem tér vissza hozzá. Látta magát befolyásos államférfi szeretőjeként, a háttérből szőve a történelem fonalát. Látta magát a nem választott nőnek, akit a férfi bizonytalansága, erőtlensége és más nők manipulációja sodort kitaszítottságba. Látott már mindent. Hol jót, de leginkább rosszat. Volt már minden. Hol elkövető, de leginkább áldozat. És mindezek emlékei, fájdalmai és lenyomatai ott ragadtak a lényében, arra várva, hogy felszabaduljanak. Hogy ő felszabaduljon. Hogy Együtt felszabaduljanak.

Közben pedig várt végig valamit. Hogy jöjjön valaki, aki végérvényesen megcáfolja, összetöri ezt a tudást. Követelte. Követelte az Élettől, követelte Istentől és követelte Tőle is.

Mennyire egyszerű lett volna. Sokkal egyszerűbb lett volna. Beismerni, hogy: bocsánat, tévedtem és rosszul láttam, rosszul éreztem, rosszul tudtam. És elbújni. Talán újra. A világ valamely nem ismert, nem látott szegletébe. Sokkal könnyebb lett volna, mint venni a bátorságot, kiállni a Fénybe és ragyogni.

Annyiszor sújtott már le rájuk az Élet, a Karma vagy Isten keze, hogy könnyebb lett volna, ha most is ez történik. Megszokták a nehézséget, a szenvedést, a várakozást, a csalódást, a magányt. Könnyebb volt már a következő csapást várni, mint elhinni, hogy történhet mindez másképp.

Ezt a fajta lesújtást talán még a beteljesülésnél is jobban várta.

Mert akkor így nem kell beleállnia az erejébe, nem kell vállalnia Önmagát, nem kell egyre többet és többet teremtenie. Nem kell boldognak lennie.

De nem jött

Hiába teltek a hetek, a hónapok és az évek, nem jött a lesújtás, az az isteni ítélet, ami végérvényesen eltörli, elpusztítja és összezúzza azt a belső tudást, ami a lelkében élt. Jöhettek rosszindulatú démoni energiák, de végül fennakadtak az isteni szeretet hálójában. Jöhettek próbálkozások az elbizonytalanításra, de azok végül mindig a megerősödéshez vezettek. Jöhettek nehézségek, de végül mindig képes volt főnixmadárként újjászületni. Jöhetett külső nyomás, de a belső erejére támaszkodva végül újra és újra és újra felegyenesedett.

FelNŐtt. Ott így a szeme láttára. Csodával határos módon, mint ahogy csak a rút kiskacsák képesek gyönyörűszép hattyúvá válni. Nem is értette, hogy lehet. Nem is hitte, hogy lehet. Hogy szeretheti Őt valaki. Hogy szeretheti Őt valaki ennyire, hogy kibírja a lelkében és a szavaiban áradó vihar tombolását, hogy nem riad meg a lázadásától, hogy elviseli a makacsságát, hogy eltűri a szélsőséges kilengéseit, hogy nem akad fent a humorán, és hogy tud vele tartani. Ugyanabba az irányba. Ugyanabban a tempóban. Ugyanazzal a lelkesedéssel a szívében. Ugyanazt vágyva, csak ahhoz másfajta utat választva.

Ha már senki nem jött, aki visszavonhatatlanul elsöpörte volna szívének, lelkének legmélyebb tudását, hát nem volt jobb ötlete, nap mint nap elővette élete meséjének könyvét, és írt hozzá pár sort. Csinosította, törődött vele, olykor álmodott és tervezett, olykor elbújt és a szíve vérzett.

Túl makacs volt ahhoz, hogy feladja. Túl makacs volt ahhoz, hogy kétség ébredjen a szívében. Így olykor-olykor csak emlékeztette magát, hogy ha még nem jó, az pusztán azt jelenti, hogy még nem értek a végére. Legalábbis ennek az útszakasznak. Hiszen minden célba érés egyben egy új elindulás. Talán más irányban, talán másokkal, talán másképpen. De addig is…

Egyszerűen csak… Lépni kell tovább…

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok