A Nő nem a hajó a tengeren, hanem a tenger maga. Hullámzik. Olykor, szélcsendes időszakokban könnyeden és boldogan lubickol, olykor pedig a legvadabb viharokban háborog a lelke. És ez normális. Fontos ez, hogy kimondva legyen, hogy Nőként megengedésbe kerüljünk a saját hullámzásunkkal, a férfiaknak pedig így könnyebb lehet elfogadni a változásainkat.

Mert hullámzunk. Érzem ezt magamon.

Hogy egyik nap fent, másik nap lent, vagy egy napon belül is lehetnek mélypontok és magasságok. Vannak olyan napok, amikor mintha direkt tesztelne az élet. Talán egyfajta fejlődési próba is, hogy amire még egy hete, hónapja vagy éve egy bizonyos módon reagáltam, most vajon tudok-e másképp?

Itt van például az indulat és a düh. Van, amikor robbannék. Egy aprócska külső szikra is berobbant és akkor észnél kell legyek, hogy ezzel ne pusztítsak, megállítsam a lángot és ne másra vetítsem ki azt, ami a lelkemben van. Egyszer egy bölcs néni azt mondta, hogy aludjak egyet dolgokra. Azóta törekszem rá. Nem mindig sikerül.

“Borítás” nélkül sem ússzuk olykor meg. Amiben pedig az a legrosszabb, hogy ugye kire „borítjuk” ilyenkor az asztalt? Hát nyilván arra, aki a legközelebb van hozzánk, akit – jó esetben – a legjobban szeretünk.

Vagy olykor egy épp arra járó idegenre. Vagy aki épp a nyomógombot beindította, de valójában semmi köze a mi reakciónk gyökeréhez. Ami ugye igazságtalan.

Volt, hogy szóltam előre, hogy „hülyepicsa” vagyok, vigyázzon velem. Aztán jött és nem ment az én lelkem hullámzásával és így kisimultam. Jobb lett. Könnyebb lett. Önmaga volt és én is Önmagam lehettem. Hülyepicsaként is. Nem kell megfelelnem, nem kell szerepeket játszanom, nem kell folyton azt mutatnom, hogy minden hű de jó és hű de könnyű.

Nem. Végtelenül röhejes, hogy erről kell írjak. De fontosnak érzem. Hogy az őszinteség mindent visz – ilyen téren is. Hogy merjünk ránézni arra, mitől vagyunk frusztráltak épp, vagy ha nincs oka, akkor csak pusztán elfogadni, hogy most ez van, mert épp ilyen ciklusunkban vagyunk. A női működésünk része. Homokba dughatjuk a fejünket, de attól még így fogunk működni. Mennyivel könnyebb, ha viszont felvállaljuk a sebezhetőségünket és beszélünk erről.

A Férfi nem hülye

Sok mindent megért, ha megnyílunk, elmondjuk. Egy rakás konfliktust meg lehet vele előzni. Hogy nem kivetítjük rá a frusztráltságunkat, hanem megállítjuk a folyamatot egy lépéssel korábban. Elmondjuk, hogy most ez van. De nem miattad. Vagy ha miattad, akkor is képes vagyok meglátni, hogy az ő tettére az én reakcióm baromira rólam szól.

A világ dolgára, az eseményekre, a környezetre, a kihívásokra, a nehézségekre, a „nemúgyalakulnakadolgokahogyszeretném”-re a REAKCIÓM MINDIG AZ ENYÉM. Pont. Ennek elfogadása a felelősségvállalás kezdete.

Szabad hullámozni, szabad tombolni, szabad felszabadítani magadat az elfojtásokból, szabad bárminek lenni. De azt tapasztalom, idővel lehet ezt tudatosabban is csinálni, körültekintőbben, kevesebb károkozással. És hogy ez hogyan jelenik meg?

Az első reakciót ne mondd ki, ne küldd el, ne adj hangot neki. Tedd fel a kérdést, mi teremt többet? Mit váltana mindez ki? Mi történne, ha ezt így ilyen formában tennéd? És mi más lehetséges? Persze nem mindig könnyű higgadtnak maradni, amikor forrongsz belül. De lehet. És ha azon kapod magad, hogy nem azzal mész, ha képes vagy kitörölni egy frusztráltságból fakadó, dühöngő, bántó reakciód a Facebook Messengeren, vagy megállítani az első hangnál magad, mielőtt kimondanád, már jó úton jársz.

Éld meg a hullámzásod. De amennyit lehet belőle, inkább magadban, egyedül. Találd meg az eszközeidet, hogy ilyenkor könnyebb legyen: menj ki az erdőbe, ölelj fát, kezdj el főzni, futni, mosogatni, hallgass zenét, ordíts, hívd fel a barátnődet, csinálj bármit. Mert ha megengeded a hullámaidat, idővel elcsitulnak. Mindig elcsitulnak. Egyszerűen csak nem kell, hogy cunamit okozz vele.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író