„Csak légy boldog, azt kívánom”

Közzétéve: március 20, 2018

Kiváltságos voltam: úgy nőttem fel, hogy a nagyszüleim a közvetlen közelünkben éltek, így az iskolából, majd később a munkahelyről hazafelé legtöbbször bementem hozzájuk. Az elmúlt években már csak a Mamához, Ő pedig a maga nyugodt és elfogadó szeretetével fogadott. Nem ítélt meg sem engem, sem a választásaimat, nem volt elvárása felém. Csak adott. Sokat. Még a sokak számára érthetetlen válásom után is csupán annyit mondott: „Csak légy boldog, azt kívánom.”

 

És ez a mondat akkor valahogy annyira megérintett. Annyira a szívembe talált, hogy emlékszem, felírtam a telefonom jegyzetébe, mert nem akartam elfelejteni. Sokszor kérdezett azóta is, hogy mi van velem, mi van velünk, de szegénynek nem tudtam értelmes választ adni. „Jól vagyok, Mama” – nyugtattam, még akkor is, ha ez éppen nem volt igaz. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Az elmúlt években már inkább nekem kellett érte.

Valahogy fokozatosan találta meg az öregség minden nyűgje, amit nehezen viselt. De leginkább az egyedüllét kínozta, amit Papa halála után nehezen viselt. Annyira mérges voltam rá mindig, amikor azt mondogatta, hogy menne már utána. „Mama, ne mond ezt!” – kiáltottam dühösen rá, tiltakozva az ellen, amiről tudtam, hogy elkerülhetetlen.

Sokszor jelentette számomra a menedéket a világ elől, amiről úgy éreztem, inkább kitaszítana, mint befogadna.

Sokszor volt számomra egyfajta „szövetséges”, akinek nem kellett magyarázkodni. Akinek szintén megvoltak a maga fájdalmai és nehézségei, de valahogy jó volt vele. Volt, hogy mesélt a múltról, a fiatalkoráról és elképesztő volt számomra, mennyit dolgozott.

A világ legfinomabb tyúkhúslevesét főzte – galuskával természetesen – és amikor megkérdeztem, hogy csinálja, hogy ennyire finom, azt mondta, a titka a türelem: lassú tűzön főzni több órán keresztül. A tíz perces instant levesporok világában mindez már különösen ódivatúnak tűnhet, de Ő mégis belerakta a szívét-lelkét. Ha a kedvemre akart tenni, ludaskásával várt, és nyáron alig vártuk, hogy beérjen a szilva, hogy csináljuk a szilvásgombócot. Szilveszterkor pedig a sajtos pogácsa elkészítése volt az Ő feladata.

Apróságok, tradíciók évekre visszamenőleg, amelyeknek az emléke itt maradt a szívemben. Ő így szeretett: a kedvünkben járt és segített, ahogyan csak tudott. Ameddig csak tudott.

 

Hiányzol, Mama.

Még akkor is, ha az elmúlt években csak kevesebbszer láttuk egymást, de jó érzés volt hazaérkezéskor bemenni hozzád. Jó érzés volt segíteni Neked, még ha az, amit én tettem érted, meg sem közelíti azt, amit Te tettél értem.

És amikor az utolsó találkozásunkkor, a kórházi ágyban, a nővér kezéből a kanalat és a tányért kivettem és megkértem, hadd etethesselek én Téged, valahogy különösen tapinthatóvá vált az idő múlása. Az járt a fejemben, hogy milyen gyorsan elteltek az évek, hiszen harmincnégy évvel ezelőtt mindez még pont fordítva történt. Emberi létünk és a testünk törékenységének vitathatatlan változása, az idő visszafordíthatatlan gyorsasága pergett le szemeim előtt.

És sírtam. Ahogyan most is, amikor ezeket a sorokat írom, mert tudtam, hogy utoljára látlak. Te is tudtad, mert habár már oly nehezen értettem, amit mondani akartál, láttam a szemed sarkában megjelenő könnycseppet, a búcsúzás könnycseppjeit. „Minden rendben lesz, Mama.” – mondtam, és így is gondoltam a kezeidet simogatva, még utoljára, kedvesen, szeretettel. „Csak pihenj” és Te lecsuktad a szemeidet, én pedig finoman, lágyan, úgy ahogy talán még soha senkit, egy utolsó simogatással elengedtelek.

Annyira hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám.

Hálás vagyok a törődésedért, a szeretetedért, az elfogadásodért. Köszönök mindent, amit valaha is kaptam Tőled. Köszönök Mindent. És remélem, most már könnyebb. Teljesült a kívánságod, a Papa után mentél. De a kedvességed, a törődésed, a szereteted itt maradt velünk, a szívünkben.

Most még sokszor nehéz. Most még nem teljes az a boldogság. De azon vagyok, hogy az legyen, Mama. Mesélek majd róla, ha eljön az idő. Addig is, gondolok Rád, ha a csillagokra nézek, mert tudom, hogy köztük ragyogsz immár Te is, fentről szórva a fényedet rám.

Nagyon szeretlek.

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Lélekmozaikok

Hasonló bejegyzések

Te is Igazságharcos vagy?

Te is Igazságharcos vagy?

Az az igazságharcos, aki küzd, harcol az igazságért? És aki ellenáll a hazugságnak? Még ha emögött a működés mögött egy tiszta értékrend is van, az “igazságharcosok” ott követik el a hibát, hogy megítélik a hazugságot, és ez az ítélet lesz az, ami ellenállásban és polaritásban tartja őket, táplálva bennük az igazságért és a hazugság elleni harcot.

bővebben

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

0 Shares
Share
Tweet
Pin