Mindennél jobban kapaszkodunk abba, ami biztos. Amit ismerünk, amiben kényelmesen mozgunk, amit megszoktunk. Még akkor is, ha az már nem működik. Ha már időszerű lenne a változás, a lépés. Előre, jobbra, balra, bármerre. Tovább. Ezért a legnagyobb próba mindig az, ha a bizonytalanba kell ugranunk.

Ha nem ugrunk, akkor löknek

Jönnek az első jelek, hogy időszerű lenne a továbblépés, de meg akarjuk úszni. Kényelmes a komfortzóna, nagyok a félelmek, nem hiszünk magunkban eléggé. Természetesnek vesszük a félelmet, ami megállít minket, vagy túlságosan ragaszkodunk egyetlen nézőponthoz. A kikövetkeztetések az életünk részévé váltak, sokszor előre tudni véljük, hogy mi fog történni, milyen válasszal fog a másik vagy az Élet számunkra szolgálni, és ez meggátol minket az előrelépésben.

Pedig nem tudhatjuk. Így az első kérdés akár ez is lehetne: mi az, amit biztosnak hiszel, hogy történni fog veled/mással, ami visszatart attól, hogy a bizonytalanságot válaszd? Mi van, ha ez nem igaz? Mitől félsz a bizonytalanságban? És milyen külső pontokban, személyekben, eszközökben látod a biztonságot?

Életünk legnagyobb próbáit mindig akkor kapjuk, amikor a legbizonytalanabb helyzettel kell szembesülnünk, és amelyek mögött szinte biztos, hogy a legnagyobb félelmeink állnak. Nem merünk elismerni magunkban képességet, nem látjuk az Erőt, ki akarunk zárni minőségeket, meg akarunk úszni megéléseket.

Minél előbb mered, annál előbb jutsz át a próbán. Mert ha az első jelnél megtorpansz, jönni fog következő. És jönni fog új feladatként hasonló köntösben valójában ugyanaz.

Tudsz-e nemet mondani? Vagy ellenkezőleg? Tudsz-e igent? Tudsz-e kilépni egy kapcsolatból, ami nem működik már számodra, vagy ellenkezőleg, tudsz-e elköteleződni? Tudod-e magadat választani? Tudsz-e kilépni a megmentő vagy az áldozat szerepből? Tudsz-e, mersz-e többet kérni és többet befogadni?

Meglátod-e, elismered-e és vállalod-e Önmagad értékeit, erejét, megérezve Önmagadban azt a stabil biztonságot, hogy képes vagyok rá? Mert a valódi biztonság és egyben valódi szabadság ez. Nem teszem függővé magam másoktól, akár még az életkörülményeimtől, a környezettől sem. A választásaim szabadságában nem korlátoz senki és semmi, mert tudom, hogy bennem az Erő, hogy teremtsek – olyan világot, olyan életet, amire valójában vágyom.

Képes vagy rá!

Tapasztalnod KELL, meg KELL éld, hogy képes vagy rá. Hogy bármit is sodor eléd az Élet, mered, választod, kockáztatsz és sikerül. Ez az egyetlen módja a félelmek felszámolásának. Beleállni abba, amitől a legjobban félsz és túlélni. Mi a legnagyobb félelmed? Hogy visszautasítanak? Hogy egyedül maradsz? Hogy nem lesz pénzed? Hajlandó vagy-e megengedésbe kerülni ezzel? Hajlandó vagy-e nem ellenállni tovább neki, vállalva ezt a fajta teljes sebezhetőséget?

Megengedésbe kerülni azzal, hogy a legnagyobb félelmem bekövetkezhet, nem azt jelenti, hogy önbeteljesítő jóslatként azt is teremtem magamnak.

A szélsőséges pozitív gondolkodás és a vonzás törvénye félremagyarázásának egyik melléktermékeként maradt bennünk ez a nézőpont, hogy: Gondolj arra, amire szeretnél, vizualizáld és úgy lesz. És igen, van, amikor ez elég, de a beragadt félelmek feloldásán nem segít, ha oda se merek nézni. Akkor pont az ellenkezője segít. Hogy végre rá merek nézni és végre megengedem magamnak, hogy megtörténjen. De nem kell, hogy így legyen.

A megengedéssel való ránézés egy élethelyzetre nem azt jelenti, hogy sorsszerűen be is fog következni. Nem. Csak azt, hogy végre nem küzdök ellene. Végre nem bizonyítani próbálom a világnak, másoknak vagy Önmagamnak azt, hogy ez így van, vagy ez nem így van.

Woman Looking at Reflection — Image by © Elisa Lazo de Valdez/Corbis

Mi az, amit Önmagadnak akarsz a legjobban bizonyítani?

Ott és amögött van a legnagyobb ellenállásod. Amiben biztos vagy, azt nem szükséges bizonygatnod. Magadnak sem. Miről akarod magadat meggyőzni, hogy mi nincs, ami valójában van? Mik azok az ajtók a lelkedben, amire oda se mersz pillantani? Fel sem mered vállalni? Még Önmagad előtt sem?

A szép az az egészben, hogy szabad. Emberek ezrei élik le az életüket önhazugságban. Ideig-óráig mindnyájan belecsúszunk. A „rossz hírem” az, hogy kihúzni csak magunkat tudjuk belőle.

Mások önhazugságait előbb látjuk, mint a sajátunkat. Ezért olykor segíthet a külső nézőpont. Egy-egy tükröt tartó ember, hogy figyelj csak, ezt csinálod. És hogy a tükröt földhöz vágjuk, vagy elkezdünk-e belülre nézni, az csak tőlünk függ.

Ahhoz, hogy ugorjunk, akár a biztosba, akár a bizonytalanba, ez kell legyen az első lépés. Merni őszintének lenni Önmagunkkal, merni a lelkünk hangjára, a szívünkre hallgatni, nem kiváltság, amit ki kellene érdemelni.

Bárki képes rá. Ha meri. Amikor meri. És előbb vagy utóbb mindnyájan eljutunk idáig. Ha nem most, majd a következő életünkben. De minek várjunk addig, ha most is megvan rá a lehetőségünk?

Szerző: dr.Hörömpő Andrea – Író