Kifelé tökéletesnek tűnik az idilli kép: ház, autó, gyerekek, nyaralás, boldogság, de belül már rothadásnak indult szinte minden, és Damoklész kardjaként lebeg felettünk az összeomlás. Rengeteg energia megy el arra, hogy összetartsunk valamit, ami már rég omlani akar… legtöbbször azért, hogy valami új születhessen.

Párkapcsolati illúzió

Tudjuk ezt, de nem, mégsem, mert inkább becsukjuk a szemünket és nem nézünk rá. Emberek ezrei élnek ebbe a nézőpontban ragadva, ragaszkodva valamihez, ami már régen nem működik, mert fent akarják tartani az idilli képet a partnerük, a gyermekeik, a szüleik, a barátaik és a Világ előtt, hogy minden rendben van. Pedig nincs. Nagyon nincs. Tömeges jelenség, ezért írok róla. Hogy tudd, normális, ha hasonlóban vagy.

A Világ felgyorsult, nem csak fizikai, de lelki szinten is. A változás intenzív, napról napra, óráról órára, percről percre hatalmas. Ami működött 5-10 évvel ezelőtt, vagy a szüleink, nagyszüleink idejében, ma már nem működik.

Változik a világ, de emberek ezrei ragadtak bele a múltba, rettegnek a jövőtől és a változástól. Aminek az ideje pedig megérkezett.

A régi már nem működik

Hiába próbálod működtetni az életed a régi minták alapján, nem működik. Nem működik, mert az Élet nem hagyja, egyszerűen nem enged tovább. És ha nem lépsz „szabad akaratodból”, rákényszerít. Jönni fognak betegségek, pénzügyi nehézségek, kapcsolati válságok, és elindulsz a lejtőn lefelé. Van, akinek arra van szüksége, hogy a legaljára érjen. Van aki a legelső pillanatban észreveszi, hogy változtatni kell, és van aki a folyamat közben adja fel az eddigi nézőpontjait.

Mert valójában „csak” ennyi a feladat. Ránézni, hogy milyen nézőpontom, idilli képem, kikövetkeztetésem, beszilárdított döntésem van a változással, a családdal, a párkapcsolatommal, az életemmel kapcsolatban. Igazak-e a régi dogmák, amelyekhez való ragaszkodás megfoszt az éberségünktől? Szükségesek-e az elvárások, amelyekkel a saját utunkat nehezítjük?

Hajlandóak vagyunk-e hibázni? Hajlandóak vagyunk-e másképp csinálni? Hajlandóak vagyunk-e befogadni az ítéleteket?

Hajlandóak vagyunk-e Önmagunk lenni és magunkat választani, másokat nem előtérbe helyezve, másokat nem kiszolgálva, másokat nem féltve, másokat nem megmenteni akarva?

Készen állsz-e az újra?

Mi az értéke számodra annak, hogy fenntartod a látszatot, ami valójában már nem működik számodra? Mi az értéke számodra az önhazugságoknak, az önáltatásnak és az önként vállalt vakságnak? Mersz-e kilépni a kikövetkeztetéseidből és vállalni az átmeneti kényelmetlenségeket és kockázatokat?

Miben változna az életed, ha nem akarnád kikövetkeztetni azt, hogy mi lesz, ha mást választasz, mint amit a Világ, a családod, az ismerőseid várnak tőled? Hajlandó lennél-e nem kikövetkeztetni, hogy hogyan látnak és mit várnak el tőled mások, és hogy mit fognak reagálni a te választásodra? Mersz-e annyira bátor lenni, hogy nem akarsz nekik megfelelni?

És talán a legkeményebb kérdés:

Meghagyod-e másoknak a szabad választását, és azt, hogy ha a szenvedést, a nehézségeket választják, akkor azt válasszák?

Megengedésbe tudsz-e kerülni a szeretteid és mások választásával, és abbahagyod-e azt, hogy meg akarod őket menteni magadtól, vagy ami sokszor még „rosszabb”, Önmaguktól?

Olyan kérdésekkel szembesít az Élet, amelyek kényelmetlenek lehetnek számodra. Amíg tehetted, tettethetted azt, hogy vak vagy a valóságra, de milyen életet szeretnél életed hátralevő részében? Olyat, amiben kifelé élsz, vagy olyat, amiben harmóniában élsz Önmagaddal? A választás a Tiéd, és sosincs késő mást választani, mint eddig! Bátorságra fel!